A kishegyesi születésű Németh István író, publicista a közelmúltban vehette át az egyik legrangosabb újságírói kitűntetést, az Aranytoll Díjat. Az Újvidéken élő író újságírásunk doyenje. Hetente olvashatjuk napilapunkban karcolatait, publicisztikáit, és hetilapunknak is állandó munkatársa. De hogy nemcsak újságíróként van jelen közéletünkben, arról számos könyve tesz tanúbizonyságot. Impozáns kötetei közül elég, ha csak a Parasztkirályságra, a Hűtlen estére, a Vadalma c. ifjúsági regényre, az Egy múzeum tárgyaira és a Hegyomlásra gondolunk. A kilencvenes évek változó világában is aktívan alkotó Németh István kötetei már most lenyomatát képezik egy kornak. A Mogyorófavirág, a Kánaáni történetek, a Jegykendő, a Házioltár, az Ünnep Raguzában, a Lélekvesztőn és a Hegyalja utca mind-mind bizonyságtételei az itteni magyar kultúrának, szellemnek, gondolatvilágnak.
Interjúnk talán az elmondottak miatt sikeredett ,,illyésire”, hiszen olyan kérdéseket boncolgattunk, amelyek akarva-akaratlanul is nap mint nap foglalkoztatják az írástudót. Az írók megbecsülése, a felelősség kérdése mellett még ebben a változó, dübörgő demokráciával terhelt világban sem mehetünk el szó nélkül. A vajdasági magyar közgondolkodás jelenlegi állapotát is érintenünk kell, melyet Németh István melankolikusnak tart. Nem kerülhettük meg újságírásunk jelenének kérdését sem, hiszen a gondolatok, az információk, ha átalakulva is, de mind a mai napig hatással vannak a társadalom szélesebb rétegeire. Mit és hogyan csinálunk, mit és hogyan kellene írnunk, kit kell az itteni magyar sajtónak szolgálnia? Ezek azok a kérdések, amelyek változó, kisebbségi világunkban újra és újra elemi erővel vetődnek fel.
* Mit ér ma a vajdasági magyar író, újságíró?
- Nem tudom, melyik ér többet, illetve kevesebbet. A saját bőrömön úgy tapasztalom, hogy egyik se ér túl sokat. Különösen, ha a kiadók (immáron több is van belőlük), a lapok, a rádió vagy a televízió oldaláról szemléljük, magyarán az anyagi juttatások oldaláról. Az olvasók, a rádióhallgatók, a tévénézők megbecsüléséről nincsenek adataim. Ha például azt veszem alapul, hogy hány példányban fogynak a könyveink vagy az újságjaink, nincs különösebb okunk a lelkesedésre. Könyveinkből ha 300 példány elfogy, akkor minden délvidéki magyar településből, ahol magyarok is (még) előfordulnak, jut három darab. De örüljön az a szerző, akinek a könyve megjelenik 300 példányban, s azt szét is kapkodják. Mert nem mindegyiké jelenik meg ekkora mennyiségben. Sőt, bizonyára akad, akié egy példányban sem jelenik meg. Anyaországi olvasókra alig, vagy egyáltalán nem számíthatunk. Kárpátaljaira még kevésbé. Ebben az elanyagiasodó világban, amelyben furcsamód mind kevesebb ,,anyagi” jut a köznép kezébe, amelyből könyvre, újságra s így ily haszontalan dolgokra már nem áldozhat. Elmondtam már valahol, hogy jómagam az első könyvem honoráriumából - ami több mint ötven évvel ezelőtt látott napvilágot - szüleim épülő házának az egész tetőszerkezetét - gerenda, fürléc??????????????, cserép - ,,finanszírozni” tudtam. A legutóbbi könyvem tiszteletdíjából talán megvásárolhatnék egy mestergerendát. De illik-e egy írónak, újságírónak ilyesmiről nyilatkoznia? Abba is hagyom...
* Újra és újra felvetődik az írástudók felelősségének a kérdése. Megítélése szerint az írótársadalom tudja-e érdemben befolyásolni a közéletet?
- Kellene, hogy legyen az írástudóknak felelősségük, nem volna szép tőlük, ha félrevezetnék, elkábítanák, becsapnák az olvasót. Különben az olvasók ezt úgyis észrevennék. Elhúznák a szájukat, becsuknák a könyveket, rá se néznének többé. Az olvasó észreveszi, hogy megérinteni az író. åt-e, avagy az író legközelebbi barátját? Egy fülig szerelemes költő a szerelméhez írja a költeményét, de akkor robban a vers, ha minden szerelmes szív úgy érzi, hogy egyenesen hozzá íródott. De hogy az írótársadalom érdemben tudja-e befolyásolni a társadalmat, fölöttébb fogas és megfoghatatlan kérdés. A diktatórikus társadalmakban még odafigyelnek az emberek, az olvasók az írók szavára, ám ma már világszerte demokrácia dühöng és dübörög, s ezekben a szabad társadalmakban a szabad emberek mindenekelőtt választott képviselőik, kormányaik szavára és tetteire figyelnek. Az írók, az írástudók végre minden erejükkel és tehetségükkel az esztétikumra, valamint a dolgok lényegi megragadására koncentrálhatnak. Jól teszik, hiszen tudják, hogy a közélet befolyásolásának az eszközei nem az ő kezükben vannak.
* Hogyan látja a vajdasági magyar közgondolkodás jelenét?
- Melankolikusan.
* Ön szerint hol a helye a publicisztikának, melyek a fő csapásvonalak, amelyeket érintenie kell a közgondolkodásnak?
- Mintha valami titkos féreg foga rágná a publicisztikánkat. Ha csak egy futó pillantást vetünk is az országban, s ezen belül a tartományban uralkodó helyzetre, környes-körül az elszegényedést tapasztaljuk, a lakosság elöregedését, elfáradását, kiábrándultságát láthatjuk, a fiatalok elvándorlását, a nemzetek közötti bizalmatlanságot, ezzel szemben a sajtó - s most csak a mi kisebbségi sajtónkra gondolok - afféle vidám barakk képét igyekszik szuggerálni, folyton csak táncolunk, koccintgatunk, birkapörköltet főzünk, csipkéket horgolunk, ahelyett, hogy utánajárnánk példának okáért annak, hogy a magánosított állami vagyonból vajon hány kisebbségi, vállalkozó kedvű egyén jutott egy szeletkéhez. Részarányosan!
* Kit kell, hogy a sajtó szolgáljon?
- Állítólag a sajtó is szabad. Ha egyetlen mód van rá, vívja ki a függetlenségét is. Csak az olvasóktól, a hallgatóságtól, a nézőktől ne váljék függetlenné. Álljon a szolgálatukba. Csakis az övékbe.