A közelmúltban megtartott missziós lelki délutánt lekerekítő nagyböjti szentmisén Elias Ohoiledwarin verbita atya, indonéziai származású nagybecskereki káplán is megszólította a torontálvásárhelyi római katolikus templomban egybegyűlteket.
Elias Ohoiledwarin, vagyis Éliás atya 1978-ban született Indonéziában, tanulmányait Magyarországon és az Amerikai Egyesült Államokban végezte. Tíz évvel ezelőtt (2007-ben) szentelte pappá Erdő Péter bíboros. 2016 decembere óta dr. Német László SVD nagybecskereki megyés püspök meghívására tartózkodik a nagybecskereki egyházmegyében mint kisegítő lelkész. A fiatal atya nemrég szerbül is elkezdett tanulni. Feltett céllal, hogy idővel a szláv ajkú hívek pasztorációjába is bekapcsolódhasson. A magyarországi Szent András Evangelizációs Iskola padéi székhelyű iskolaközpontjának vezetője által koordinált márciusi misszió torontálvásárhelyi állomáshelyén Éliás atya mindenekelőtt a személyesen megtapasztalt életpéldákon keresztül tolmácsolta az Örömhír üzenetét.
— Igenis, jó nekünk itt lenni és jó nekünk együtt lenni! Nemrég tértem vissza Amerikából Magyarországra, két év tanulmányi távollét után. A tengerentúlon egy évig Chicago belvárosában szolgáltam, az ottani magyar katolikus közösség Szent István-templomában. Magyarországról utam haza, Indonéziába vezetett, ahol — miképpen az USA-ban is — ugyancsak egy esztendő állt rendelkezésemre pasztorális tapasztalatokat szerezni. Európa szívéből kilépve tehát nemcsak az amerikai katolikus egyház és közösségei lüktetésébe tekinthettem be, de azt is megtapasztalhattam, mekkora bátorságra van szükség hitét gyakorló katolikusként élni a Távol-Kelet egyik legnépesebb muzulmán országában. Nem sokkal azután, hogy otthonról, vagyis Indonéziából is újra visszatértem Magyarországra, kaptam ezt a legújabb megszólítást. Konkrétan Német püspök atyától, aki rendfőnököm és tanárom is volt Budapesten. Ő kért fel, jöjjek át ide segíteni. Így juthattam el ma ide is, közétek.
A katolikus egyház közösségeivel különböző országokban volt lehetőségem ismerkedni, és szinte mindenütt ugyanazt tapasztaltam: jó nekünk együtt lenni, közösségben együtt lenni egymással! Rendkívül fontos, életadó mozzanata ez létünknek. Kiváltképpen ebben a mai világban, amikor lépten-nyomon tapasztaljuk az egyre erősödő individualizmust, az önzést, az egymástól való elidegenülést. Amerikában, Indonéziában, Magyarországon... Igen, sajnos mindezeken a helyeken jelen vannak, és szinte mindenben azonosak az énközpontú életformából fakadó és táplálkozó lelki problémák. Az emberek leginkább csak saját magukra gondolnak. A közösség már nem annyira fontos. Nem egyszer hallottam emberektől: „Miért menjek közösségbe, miért menjek templomba, miért eresszek be életembe más embereket, amikor odahaza mindenem megvan, amikor kényelemben élek?!” Kényelemben igen, talán, de sokkal inkább magányosságban és lelki ínségben szenvedve. És ezeknek az embereknek a száma sajnos nagyon nagy, egyre nagyobb. Nem akarok túl borúsan fogalmazni, de tény, ha kizárjuk magunkat a közösségből, egyedül tönkre fogunk menni! De, és itt jönnek az előbbinél is nagyobb kérdések: mi az a közösség, és mitől válik élővé? Először is hadd tisztázzuk, Jézus nem templomokat építtetett, hanem közösségeket alapított. Miránk is ezt hagyta küldetésül, szüntelenül elvégzendő feladatként. Egymást építeni.
A közösség ugyanis sokkal több mint pusztán részt venni a vasár- és ünnepnapi szentmiséken. Önmagában az együtt imádkozás sem közösség, miképpen az imaóra sem az, ha kihagyjuk belőle az összetartó erőt. Azt a kapcsot, amely az egymással való foglalkozásban, az egymásra való figyelésben, az egymással való törődésben bontakozik ki igazából. Amikor képesek vagyunk örülni felebarátaink örömének, illetve képesek vagyunk egymás terheit is elhordozni. A közösség maga az élő Egyház, Jézus misztikus teste. Ő hozzám tartozik, én pedig Hozzá tartozom. Igen, hiába gyönyörű a templom, ha nincs benne élő közösség.
Nem tudom, tapasztalták-e már, mennyire idegenül és magányosnak érzi magát az ember, amikor olyan templomba tér be, amelyhez már nem kapcsolódik közösség. És most nem csak a lüktető nagyvárosok szívében lévő templomokra gondolok! Közösség az, amikor minden emberi gyarlóságunk ellenére fontosnak találjuk foglalkozni egymással. Amikor, mint megéltem ezt Chicagóban, egyáltalán nem számít a híveknek, milyen messze laknak egymástól és a templomtól, alig várják az alkalmakat, hogy újra elmehessenek a magyar plébániára. Egymással találkozni, magyarul beszélni, magyarul imádkozni.
Tanulmányaim során rengeteg közösségben megfordultam. Zártakban és nyitottakban egyaránt. Tapasztaltam hát, hogy meg vannak számlálva a napjai azoknak a közösségeknek, amelyekben már nem a Szentháromság Isten van a középpontban, hanem az ember, illetve ez utóbbinak az önzése, individualizmusa, narcizmusa, a kivagyiságának a fitogtatása, a hatalomvágy, az irigység, a féltékenység, az elöljárók közötti versengések... Ma sem tudom megérteni, mi végre szükséges kibeszélni valakit a háta mögött, amikor gondjainkat közös erővel is meg tudnánk oldani. Amikor nem Isten áll a középpontban, hanem az ember, akkor kizárólag az ember büszkesége, nagyképűsége, gonoszsága és gyengesége tud kifejezésre jutni. Hogy csak ÉN vagyok mindenben a legjobb. Az önmagukkal ilyen módon meghasonlott közösségekben lehetetlen kezelni a konfliktusokat. Küldetésünk lényege tehát olyan élő közösségeket megalkotni, amelyek középpontjában mindenkor a teremtő Atya, a megváltó Fiú és a megújító Szentlélek marad.
Egy Ausztráliából származó, de az Amerikai Egyesült Államokban élő volt tanárom több helyszínen — az USA-ban, Mexikóban, a Fülöp-szigeteken, Új-Zélandon — végzett kutatásokat. Elsősorban azt vizsgálva, mitől lettek igazából élővé, dinamikussá és aktívvá az általa találomra kiválasztott katolikus közösségek. A professzor erről végül egy gyönyörű könyvet is írt, melyben — kivétel nélkül! — minden esetben a hitet és az egybefonódó lelki közösséget nevezte meg alapként. Bármennyire modern világban is éljen, a mai ember számára is igen fontos a lelki élet, az Istennel való személyes kapcsolat. A következő az Eucharistia, a harmadik pedig a Biblia, vagyis annak olvasása, tanulmányozása és az elmélkedés. Az individualizmus és az ebből sarjadó következő fokozat, a narcizmus sajnos már közösségeink legparányibb sejtjeibe is beépült. Szelfi, szelfi, szelfi... Lényegében nem volna ezzel semmi gond, ha ezzel az elkövető nem kizárólag önmagát reklámozná. Hatalmas veszélyforrás ez, mert általa az istenközpontúságot az énközpontúságra cseréljük, ebben a befelé fordulásban pedig önmagunk dicsőítése mellett nem nagyon marad már hely bárki számára is! Merjünk hát kilépni saját komfortzónánkból, merjük észrevenni a körülöttünk élő embereket is! Elvéve egy csöppet egymás szenvedéseiből, szeretettel osztozva egymás örömében és bánatában egyaránt.
A szerző felvétele