Valamennyi ragadozó halnak megvan a maga jellegzetes kapása, és ebből már előre meghatározható, hogy milyen halfajjal van dolgunk. Ha a kapás a felszín közelében történik, és a bevágás után a hal sebes rohanásba kezd, az arra utal, hogy balin van a horgon. A csuka is fut, de sokkal lassabban, bármelyik vízrétegben legyen is, amennyire a zsinór engedi, minden irányban próbálkozik. Gyakran a víz fölé ugrik, egész testét rázza, bukfencezik. A süllő nem fut, a nagyobbja is csak húz. Az akasztása után inkább a meder felé, a mélység irányába halad. A menet után többnyire egy helyben tartja magát, legtöbbször a fejét kezdi rázni, és ezt többször is megismétli. A süllőkapásnak ez az egyik legjellemzőbb jele, és jól érzékelhető a szerelésen is. Vízközt szeret maradni, ha nem erőltetjük, és csak akkor bukkan fel, amikor már elfárad. Ha harcsával van dolgunk, a kapás máshogy történik. Többkilós példány esetében változatos tempójú, ránehezedő–lüktető húzást lehet érzékelni. Többnyire a fenék közelében próbál harcolni. A megállás, a lehorgonyzás a fenéken jó nagy harcsát sejtet. Ez akkor a legbiztosabb, ha a zsinór váratlan, rántásszerű ütést közvetít. Ilyenkor a hatalmas faroknyél nagyokat csap a zsinórra.

A csalihalas horgászatnál már komplikáltabbnak tűnik a feladat. Nézzük meg a folyamatot tüzetesebben!

Melyik rablóhalnak mikor kell bevágni a csalihalas horgászatnál?

Csuka

A csuka testméretéhez képest nagy a szája, bő a nyelőcsöve, és a kisebb falatokat egykettőre a gyomrába küldi. A nagyobb csalihalat — amit egyébként még a kisebb csuka sem vet meg — mindig forgatja a szájában, mielőtt lenyelné. Különleges kapásrepertoárja azért olyan rendhagyó, mert semmiképpen sem követel azonnali bevágást, sőt az egyik leghosszabb ideig tartó kapástípus jellemzi. Csak a buktató (kapásjelző) viselkedéséből sejthető, hogy a csuka esetében mi is történik a víz alatt, és hogy valójában mikor indokolt a bevágás. Nézzük akkor szép sorjában, hogy miről is árulkodik a buktató! Akár hirtelen, akár lassan tűnik is el, meg kell várni, hogy ismét megjelenjen a vízfelszínen. Ilyenkor rendszerint felfekszik, bukdácsol, fel-alá mozog, a csuka forgatja a szájában a kishalat. Egy idő múlva az úszó megáll, mintha mi sem történt volna. Ilyenkor dől el, hogy valóban bekapta-e a csuka a kishalat, vagy otthagyta és továbbállt. Aztán egyszer csak az úszó tengeralattjáró periszkóp módjára indul el, és fokozatosan süllyed. A kapás ideje majd csak most jön el. Ilyenkor az orsó felkapókarját ki kell nyitni (vagy a nyeletőféket aktivizálni, ha van olyan az orsónkon), és a lepergő damilból látható lesz, amikor a csuka a kishallal a szájában elindul. Pár méter távozó damil után vissza kell csukni a felkapókart, kontaktust kell teremteni a hallal, majd csak akkor kell erőteljesen bevágni, amikor már megfeszül a damil és érezzük a súlyt.

Persze ez iskolapéldája a csukakapásnak, de bárhogyan zajlik is, a kivárás kötelező. Vannak, akik egyenesen azt állítják: csukakapáskor nyugodtan el lehet szívni egy cigarettát, mielőtt bevágnánk. Persze ez azért enyhe túlzás.
Fenekező horgászata esetén is jócskán ki kell várni, ajánlatos a damil fellazítása, ha felismerjük a csukakapást. Jellemző, folyamatos rágásszerű a kapása, és a damil kifeszülése után ajánlatos a bevágás.

Süllő

A süllőkapás — ezen a folyami és a tavi fenekező süllőzés is érthető — az egyik legszebb, legizgalmasabb kapások egyike. Általában ezt a módszert alkalmazzák, de a tapogatómódszer is igen eredményesnek mondható.
A süllő tipikus ragadozó hal, ha megragadja zsákmányát a fogaival, már nincs esély a szabadulásra. Ha teheti, a fejénél ragadja meg a horgon levő csalihalat, de nem igyekszik azt azonnal elvinni. Egy kis időre szinte megáll, majd elkezdi beforgatni a csalit a gyomra felé, csak azután indul méltóságteljesen tovább. Ez a folyamat jelzi a horgásznak a süllőkapást.

Nézzük, hogyan nyilvánul meg mindez a víz felett! Mit lát ebből a horgász, és természetesen mikor jön el a bevágás ideje?
Ülünk a lemacskázott csónakban, miközben a Duna vize csónakunk oldalát csapkodja. Hajlékonyabb spiccű botunkat süllőre dobtuk be. A botspicc kellemes hajladozása közvetíti a víz „lélegzés”-ét. Szemünk ezt már megszokta, de hirtelen bólint egyet a spicc — ha minden igaz, süllő kapta el a kishalat, és most áll vele egy kicsit. Aztán a botvég újra megelevenedik, apró hajladozások, mozgások, rázások követik egymást: a süllő elkezdte forgatni a szájában a csalit. Ez a folyamat legizgalmasabb része, de még nem szabad reagálni, ki kell várni. Aztán a botspicc újra megnyugszik, majd méltóságteljesen kezd behajolni — ekkor jött el a bevágás pillanata.

Harcsa

A harcsakapás merőben másként játszódik le, mint a csuka és a süllő esetében egy végólmos, fenekezőszerelésen. Ha nem kishallal csalizunk, a harcsakapásnál azonnal be kell vágni. Kapása leginkább folyamatos, erős húzásból áll. Ha nem túl nagy csalihalat tűztünk fel a horogra, akkor nincs időnk a halogatásra, rögtön a húzásba kell bevágni. Egy rántás, és vízig görbül a botvég. Kapkodni azért nem kell: a harcsa nemigen szokta elengedni azt, amit egyszer megfogott. Horogra akadtával a kisharcsa csak kevésbé tudja tartani magát, testalkatánál fogva spirális mozgásban közeledik a húzás hatására. A többkilós példányoknál azonban a súly azonnal érződik a felszerelésen. Jellemző a zsinór cikkcakkba futása is, ha nagyobb harcsánk a felszínhez közeledik.

Ami pedig a ragadozó halak úszós horgászatát illeti...

A csukáét kivéve a többi ragadozó hal horgászatára nem jellemző az úszózó horgászat, de ez nem azt jelenti, hogy nem is alkalmazzák az arra megfelelő helyeken. Mindenesetre a ragadozó halak úszózó horgászatánál merőben mások a szabályok. Egy azonban biztos: bevágás előtt kötelező a horgászzsinór megfeszítése, a hallal való úgymond kapcsolatfelvétel.