Igyekszünk letagadni azt is, hogy az élelmiszerboltban ma már nem a márkajelzést és a minőséget, hanem az árat nézzük. Vannak azonban olyan hihetetlen és furcsa dolgok, amelyeket még akkor is nehéz megérteni, ha tudatában vagyunk annak, hogy Szerbiában élünk.
Az kétségtelen, hogy rendhagyó ország ez a miénk. Amely nem párját ritkítja, hanem a polgárait. Hogy hogyan élünk, arra abból is lehet következtetni, hogy amíg a világon tavaly átlagban hét százalékkal csökkent az élelmiszer ára, nálunk 15 százalékkal emelkedett! Szinte el sem hisszük, hogy Bécsben vagy Münchenben olcsóbb a tojás, mint itt nálunk a jól termő Vajdaságban és Szerbiában. Azt már ne is mondjuk, hogy nálunk az étolaj 25-30 százalékkal drágább, mint Európában. Amíg világviszonylatban 17 százalékkal olcsóbb lett a cukor és 14 százalékkal a tejtermékek — bennünket nemcsak drága, hanem fertőzött tejjel traktálnak. Tehát mondhatjuk, hogy nálunk a tej méregdrága. De íme még néhány, számunkra nehezen érthető, főleg megemészthető adat. Hivatalos adatok szerint tavaly Albániában és Koszovóban 3 százalékkal drágult meg az élelmiszer, Macedóniában és Horvátországban 6 százalékkal, Crna Gorában nem egész 7 százalékkal — nálunk viszont 14-15 százalékkal! Ennyivel jobbak, szebbek vagy gazdagabbak vagyunk? Esetleg csak azok gazdagabbak, akik forgalmazzák és eladják az élelmiszert, nem pedig azok, akik termelik, előállítják vagy vásárolják.
Ha ez lenne az ára annak, hogy mennyei nemzetről van szó, még akkor is egy kissé magas az ár. De a mennyei nemzet illetékesei is azt állítják, hogy mindez a szárazság miatt van. Mert Horvátországban, Macedóniában vagy Albániában és Koszovóban nem volt szárazság, csak itt nálunk. De ne búsuljunk, mert jönnek az arabok, és öntöznek. Fellendítik mezőgazdaságunkat: tevékkel szántunk, a homoki borokat pedig az arab sivatagban állítjuk elő. Addig is az eddig nemzeti eledelnek számító babot Argentínából, Madagaszkárról és Azerbajdzsánból hozzuk be, a krumplink pedig olyan rossz, hogy aki egy kilogrammot akar elfogyasztani, annak két kilót kell vennie, és a felét eldobnia. Ja, igen, a szárazsághoz hozzá kell még adni az áfát, az állami forgalmi adót, amely évente többször is sújt bennünket.
De olyan szívós és ügyes ez a mi népünk, mint a macska: akárhogyan és akárhányszor feldobják is, mindig a — fejére esik. Feledve a magyarveréseket és a sértő falfirkákat, Szegedre járunk élelmiszert s miegyebet vásárolni. Egy belgrádi ismerősöm mesélte, hogy kisfia addig hallgatta a szöveget: megyünk Szegedre bevásárolni, megyünk Szegedre ezt meg azt venni — hogy a végén meg kellett neki magyarázni miről van szó. Azt, hogy Szeged az nem egy nagyáruház, hanem egy város Magyarországon. És hogy ott is olyan magyarok élnek, mint Szabadkán, Zentán vagy Kanizsán, és boltjaikban meg a piacon még szerbül is tudnak.