Az oroszlámosi leletek egyik legszebb darabja (Hevér Miklós felvétele)

A kultúra nem más, mint az emberi társadalom által létrehozott anyagi és szellemi javak. És műveltség. Az anyaország határain kívül rekedt magyarság hányattatott sorsa ellenére igen gazdag szellemi javakkal bír. Olyan értékeket teremtett és tett halhatatlanná azáltal, hogy generációról generációra továbbadja őket, amilyenekkel más országok, más népek aligha dicsekedhetnek. Olyan nagyságokat, olyan méltóságokat őrzött meg az utókor számára, amelyekre méltán lehetünk büszkék. S bár a gyűlölködés, a megvetés, a kizsákmányolás minden erejével igyekezett kiirtani a kultúra virágát, a magyar kultúra föléje emelkedik minden szennynek és gúnynak. Lelkünk és szívünk romjain kizöldell újra, hogy hitünket, magyarságunkat tovább hirdesse Európának és a világnak. Január 22-én ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját.
Megtart-e még bennünket? -- kérdeztük olvasóinktól.
Dr. Silling István, a szabadkai Tanítóképző Kar tanára, kupuszinai néprajzkutató:
- Pedagógusként is, művelődési társaságok, intézmények tagjaként is, művelődéstörténészként is csak azt mondhatom, hogy igen. Anyanyelvünk mellett kultúránk a legerősebb kohéziós erő kisebbségi társadalmunkban. Megőrzése és művelése mellett épp ezért fontos nyelvi, anyanyelvű kultúránk fejlesztése. A szép emberi szó, a helyesen ragozott ige, a pontosan szerkesztett mondat, a tudatos hangsúlyozás a művelt, igényes, meghallgatást és megértést óhajtó ember beszédének jellemzői. Nélkülük elszürkül a kifejezésmódunk, s hiányuk gondolataink szegénységét sugallja. Népnyelvünk, nyelvjárás-szigeteinken őrzött ősi nyelvkincsünk, sajnos, a kopás, a lassú, ám a biztos feledés útját járja. Pedig minden elfelejtett régi szavunkkal egy kicsit magunk is meghalunk. S itt már a népi kultúrát érintem s tapasztalom, hogy mekkora erővel bír az együtténeklés, a néptánc öröme, milyen esztétikai élményt nyújt egy táj vagy egy falu népviseletének megismerése, népi ételeinek megízlelése. S milyen nagyfokú együttérzést, mondhatnám együttszenvedést vált ki a hallgatóból a könnyeivel küszködő, archaikus népi imádságot recitáló falusi öregasszony meghallgatása, akit nyolcvan éve ez a kultúra tartott meg, éltetett bajban, nyomorúságban, háborúban, kisebbségben. Aki ezt még nem élte meg, az nem tapasztalta a kultúra megtartó erejét. S ha a népi kultúra életigenlését illetően legyen bárki is kétkedő, mégsem hiszem, nem is engedem, hogy megkérdőjelezze egyetemi hallgatóink, a leendő tanítók színházszeretetét, olvasókedvét, kultúrszomját. Csak éppen szólni kell nekik, fel kell hívni a figyelmüket arra, ami érték, s ők máris tudják, hogy hol a helyük s mi a dolguk. Életüket, életemet elképzelni sem tudom kultúra nélkül. Nem is volna érdemes.
TÓTH Magdolna szabadkai nyugdíjas pedagógus:
- A kultúra az egyetlen, ami megtart bennünket, az anyaországtól elszakadt magyarokat. De nemcsak bennünket, hanem minden népet, hiszen mind sajátos kultúrával bír. A hagyomány, a szokások, az anyanyelv ápolása jelenti mindazt a kincset, amit kultúrának nevezünk. Kultúrája minden nemzetnek van, de véleményem szerint nem olyan gazdag, mint a magyaroké. Világhírű zeneszerzőink, íróink és költőink, színművészeink vannak, akikre büszkék lehetünk az egész világ előtt. Ezért fontos, hogy a kisgyermekeket már a legkorábbi időszaktól kezdve megtanítsuk anyanyelvünk helyes használatára. Ebben óriási szerep jut elsősorban a szülőnek, másodsorban a pedagógusnak. A gyermekkel meg kell szerettetni az olvasást, hiszen az fejleszti a szókincsét, megnyitja előtte a kifejezésmód csodás világát. A színházlátogatás és az egyéb művelődési rendezvények látogatása is legalább ilyen fontos, és mivel ma már a szülőknek egyre kevesebb idejük jut az ilyen rendezvények látogatására, az iskoláknak kellene ezt szervezetten megoldaniuk. Csak így tudjuk fejleszteni a gyermekek műveltségét, és remélhetőleg felnőttkorukra legalább olyan fontos lesz számukra az anyanyelvű kultúra, amilyen fontos a mi számunkra. Hiszen nyelvében és kultúrájában él a nemzet, és ha ezt elhanyagoljuk, elvesztünk. Különösen az ilyen többnemzetiségű közösségekre vonatkozik ez, ahol népek, nyelvek és kultúrák keverednek.
BALASSA Julianna, a Pancsovai Televízió magyar műsorának szerkesztője:
- Csak a magyar kultúra tarthat meg magyarnak. Ahhoz, hogy magyarok lehessünk - egyénileg és közösségi szinten -, magyarnak kell születnünk és magyarrá is kell nevelkednünk - családban, közösségben, társadalomban. Vagyis a társadalom és a környezet az iskola képében a családdal együtt nevel valakit magyarrá vagy magyarságát megtagadóvá. Saját nemzetének kultúráját nem (eléggé) ismerve, tálcán kapva a környezet kultúrájának értékeit - olykor a legmagasabb szinten -, meginog a magyarsága. Mert aki nem tudja, hogy ki volt Erkel és Ady, marad a szürkék, esetleg a mezsgyén állók hegedűse, Cook, Sydney, Szent Száva és Kraljeviæ Marko bűvöletében: magyarok közt más, mások közt magyar. Trianon előtt talán mindenütt könnyű és szép volt magyarnak lenni, mert aki kitántorgott Amerikába, még nem üres (nyelvi) tarisznyával tette azt. És azután? Tartott a csak azért is, és tartott édesanyánk - anyaországunk homloka, amelyre büszkén nézhettünk fel. Hiszen a kultúra megtart. Ha jelen van. Mert négy fal között a kultúra sem kultúra. Ahhoz, hogy jelen legyen, kapcsolattartás kell: politikai, szervezeti és tájékoztatási. A kultúra megtartó ereje itt, a dél-bánsági szórványban, vitathatatlan, viszont megkerülhetetlen tény: az oktatás és a tájékoztatás terén mennyi többletmunkával érhető el némi eredmény a közösségi tudat formálásában, fenntartásában. Hogy a kultúra megtart, ha mi is megtartjuk a kultúrát, mutatja a nyolcvan év után is létező tizenöt ezres lélekszámunk, több-kevesebb lehetőséggel: négy és fél általános iskolával, tizenöt művelődési egyesülettel, nyolc egyházközséggel, egy, a gyermekművelődést is zászlajára tűző módszertani központtal, magyar nyelvű és szellemiségű tévéadással, bekapcsolódva a vajdasági szintű intézményrendszerbe, anyaországi kapcsolatokkal, tizenöt éve a ,,tizenötmillió' bűvöletében, hogy valahova mi is tartozunk. Magyarország anyagi és erkölcsi támogatásával a Kárpát-medence vérkeringésében érezzük magunkat, ha olykor lesajnálva, lekezelve, a sajtó által mellőzve is. Talán nagyképűség Petőfi szavaihoz nyúlni: itt a bánya. Bánya viszont van: őstehetségeket is rejtő aranybánya, amelynek rögei sok esetben más közösségnek fénylenek. S a kéz, amely a földet kihányja? Van kéz. Voltak és vannak kezek. Másképp talán már csak neveinkben lenne nyomunk e tájon. A kultúra megtart - magyarnak, magyar közösségnek, ha mi is tartjuk a kultúra pilléreit. Mert mód van rá. Kitörve egy-egy egyesület falai közül, a mi kis Dél-Bánságunk közös akarata a képernyő képében ott ragyog minden ház ablakán, most pontosan öt éve, és ott lesz, amíg nagyobb hévvel nem tör ránk a most még ,,csak' a fájdalom szintjén észlelt átoksúly. Megtart a kultúra, amíg van miből kinőnie, amíg érezni tudjuk a felénk nyújtott kéz szorítását. Ha magasba vágyva tengünk is egyre lent, megtart, mindaddig, amíg magyarnak lenni: büszke gyönyörűség. (re)