Vallja Baráth Attila, a Szabadkai Népszínház magyar társulatának egyik új tagja
Szeptember 3-án láthatta a közönség és a szakma a magyarkanizsai Művészetek Házában Baráth Attila Portré című vizsgaelőadását.
- Nemrég láthattuk a monodrámádat, melynek a Portré címet adtad. Mennyire valós portré ez rólad?
- Ez a portré nemcsak rólam, hanem rólunk készült. Az oktatási helyzetről, arról, hogy hogyan is állnak hozzá sokan a tanársághoz mint álláshoz, munkahelyhez, esetleg mint hivatáshoz. Ahhoz, hogy valaki tanítsa, nevelje az új generációkat, a jövő emberiségét, szerintem elengedhetetlen az elhivatottság, amely érzés viszont egyre jobban kezd kiveszni, eltűnni az emberiségből, és itt most nemcsak a tanárokra gondolok. A monodrámám maga a portré, amivel megpróbálok a miértekre választ találni, arra, hogy hol kezdődött a lejtő az iskolai és családi neveltetésben.
- Mesélj kicsit a drámáról! Miről szól?
- Mondhatni ez egy új kortárs dráma. Teljesen saját szerzemény, leszámítva pár vendéggondolatot. Egy frissen végzett ifjú festőről szól, aki a szakmájában képtelen elhelyezkedni. Mert manapság, amikor az ember örül, hogy kenyérre meg tejre futja, nem fog flancolni, és képeket vásárolgatni, akkor vajon hogyan is tudnának megélni a festők a képeikből. Ebből a kényszerből adódóan rajztanár lesz belőle, hogy elszakadhasson otthonról, az apjától, de közben fogalma sincs arról, hogy mit jelent tanárnak lenni. Számára csak egy pozíció, melyen ajándékba kapod a tekintélyt (vagy talán már azt se), és ebben élvezkedik, amíg vissza nem üt a dolog, mert arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a diákoknak is elég szépen kinyílt a csipájuk, és tisztában vannak a jogaikkal, az iskolában is és otthon is. Ez a dráma a tanár-diák, tanár-szülő, diák-szülő, igazgató-tanár, igazgató-szülő kapcsolatokat mutatja be. A tanár urak persze segítettek a felkészülésben, a próbafolyamat vége felé benéztek és pofozgattak az előadáson, de mint vizsgamunkát, diplomamunkát alapjában véve önállóan kell megcsinálnunk.
- Úgy sikerült, ahogyan tervezted?
- Nem vagyok elégedett, még fogok rajta dolgozni, de a visszajelzések pozitívak voltak, és elindított egy-két gondolatot az emberekben, tehát elértem azt, hogy nem olyan lelkiállapotban mentek ki a színházból, mint ahogyan érkeztek.
- Nehéz egyedül állni a színpadon?
- Az igazi nehézség egyedül próbálni egy monodrámát, amikor nemcsak a színpadon, hanem az egész színházban csak te vagy egyes-egyedül, és beszélsz a senkinek, semminek, és próbálod magad kívülről látni. Egyszerre lenni színész is és rendező is. Meg azért is nehéz, mert egy monodrámánál nincs kitől erőt nyerni, ha lanyhul a lendület, mint amikor többen próbálunk. Szóval ki kell magadból préselni, hogy haladhass tovább. Előadás közben ezt az erőfeszítést nem éreztem annyival nehezebbnek. Inkább a felelősség nagyobb, mert itt kizárólag rajtad áll vagy bukik az egész, és neked egyedül kell végigvinni a közönséget a cselekményen. Sokszor partnerként, szereplőkként kezelem az előadásban a nézőket, úgyhogy azért nem voltam magányos a színpadon.
- Hogyan és miért kerültél az Akadémiára?
- Óvodásként voltam mesemondó versenyen, később szavalóversenyeken az általános és középiskolában, ötödikes koromban bekerültem a magyarkanizsai művelődési egyesület amatőr színjátszói közé, aztán felvételiztem a Színitanodába, majd az akadémiára. De igazság szerint szinte az utolsó pillanatban tudatosult bennem, hogy igazán a színházat szeretném, hisz harmadikos gimisként még pszichológus szerettem volna lenni, előtte meg pap. Talán így elsőre ezek elég szélsőséges változatok, de mindhárom hivatás adni akar az embereknek, segíteni, vezetni őket.
- Mi lennél, ha nem színész volnál?
- Huh, ez egy nehéz kérdés. Szeretek írni, de hogy én abból tartsam el magam, meg majd később a családom, azt nem tudom elképzelni. Szeretek fotózni, de nincs egy valamirevaló fényképezőgépem se, úgyhogy ez is kilőve. Talán az informatika, konkrétabban a webszerkesztés, a webdizájn érdekelne még...
- Véleményed szerint milyen a színészképzés az újvidéki akadémián?
- Őszintén szólva nem tudtam, hogy pontosan mire számíthatok. Összehasonlítási alapom akkor lett, amikor Pesten voltunk részképzésen a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Akkor láttam, hogy milyen lehetne egyik és a másik iskola is, hogy mik a hiányosságaik, előnyeik, és arra jutottam, hogy talán a két akadémia együtt lenne igazán jó, kiegészítenék egymást. Pesten több lehetőség van az ilyen-olyan gyakorlati képzésre - tánc, mozgás -, több idő jut a diákokra énekórán, színvonalasabb az elméleti oktatás, itthon viszont nemcsak színésznek nevelnek, tanítanak bennünket, hanem egyfajta komplex színházi embernek. Ez a monodrámák elkészítése során teljesedik ki, mert nekünk kell rendezni, dramatizálni, fényezni, koreografálni, díszletet építeni, készíteni, és persze játszani.
- Mik a terveid? Felkérések, szerződések?
- Októbertől a Szabadkai Népszínház magyar társulatának a tagja vagyok.
- Külföldben nem gondolkodtál? Nem érzed azt, hogy máshol jobban ki lehet törni?
- Nem tudom, hogy mennyire akarok én kitörni, meg mennyire jó dolog az a kitörés. Semmiféleképp nem akarok a média egyik frissen felkapott, majd ugyanolyan frissen kihasznált és elhajított bábja lenni. Majd ha nagyobb ismeretségben leszek a külföldi (nem szerbiai, nem magyar) színházakkal, és netán meghívnak majd egy vendégszereplésre, azt szívesen elfogadom, de nem hiszem, hogy keresni fogom a kitörési lehetőségeket. Egyedüli vágyam, amit nagyon szeretnék beteljesíteni, bár itthon nem sok esélyt látok rá, hogy kipróbáljam magam egy profi filmben, vagy kettőben!
- Mit vársz a színészi pályától?
- Hogy híres és gazdag legyek. Csak viccelek! A színészség által adva van a lehetőség, hogy szóljunk az emberekhez, és ők figyeljenek ránk. A színészettel adni szeretnék nekik valamit, ha mást nem, legalább egy jóízű nevetést.
- Hogyan jellemeznéd önmagad?
- A monodrámámban van egy részlet az ember két arcáról. Az egyik a saját maga által alkotott, kreált képe, a másik pedig az, amilyennek mások látják őt. Ezt a kettőt nem tudom szétválasztani. Nem tudom, melyik lehet az igazi. Talán mindkettő. Tehát legfeljebb csak fél választ tudnék adni, a saját magam által alkotott, kreált képemet vázlatosan, ami eszembe jut: sokszor lusta vagyok, elég sok dolgot félbehagytam már, mindig kell az erős ösztönzés, félek a magasságtól, bár az utóbbi időben sokat fejlődtem, szeretem a természetet, kivéve ha vihar vagy nagyon hideg van, és mindezen felül megpróbálok jó és hasznos ember lenni.