Angolórai emlék - kívánságfenyő alatt a torontálvásárhelyi magyar hatodikosok

Emlékszem, zsenge diákkorom megpróbáltatásai között az volt az egyik legfájdalmasabb pillanat, amikor az év végi osztályzatok lezárásakor maga a némettanárnő is bejelentette visszavonulását. Anyai örömök elé nézett, ám ettől egy magamfajta ötödikes még nem lett kevésbé bánatos. S bár az említett nyelvtől még további hét esztendőn át lehetetlen volt szabadulnom, azt a varázslégkört, amit ez a pedagógus, egyik német szakos tanár sem tudta újrateremteni. A ''tanító néni” valószínűleg szigorú is volt a maga módján, én viszont csak a játékra emlékszem. És az osztályom rajongására mindazért az önzetlenségért, amit velünk szemben mutatott. Holott akkor még szövevényesebb volt a napi ingázás Pancsova és Torontálvásárhely között, mint manapság. Mindössze egy röpke pillanatig volt közöttünk ugyan, de melengető fuvallatként cirógatta meg minden egyes alkalommal a vadóckodó lelkünket. Fényt és mosolyt igyekezett belopni szürke mindennapjainkba, habár mi eleinte minderre sunyin válaszoltunk. Úgy érzem, még most is, évtizedek múltán is, tartozunk neki. Ha mással nem, egy egyszerű köszönömmel mindenképpen.
De miért is jut mindez eszembe csaknem negyed évszázad távlatából? Talán azért, mert az ünnepi felfordulásban és zárszámadásban egy friss, félév végi csoportkép is vallatja lelkemet. Rajta sok-sok nevető arcocskával, meg egy déja vu, azaz már látott mosollyal, amelyből minden idegennyelv-tanár szigorúsága ellenére kapaszkodót ígérő biztatás árad. Sűrűn átszőve ugyanakkor a búcsú szomorkás pókfonalával is. Mint egykoron.