— Ez az én kis babaházam — magyarázza. — S képzeld, a szekrényajtón 1915-tel kezdődően fel van jegyezve, melyik gyermek mekkorát nőtt. Imádom! Fontos nekem az, hogy hol lakom, milyen a környezetem, s ennél álmodni sem tudnék most szebbet. 

* Zenta, a Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium után jött a Kaposvári Campus Rippl-Rónai Művészeti Intézete, végül Budapesten kötöttél ki. Ez volt a végcél?

— Eredetileg Pécsre szerettem volna menni egyetemre, de nem vettek fel, így jött Kaposvár, s az alapszak elvégzése után azt éreztem, kell még valami. Feljöttem Budapestre, itt csináltam meg a mesterszakot, a Budapesti Metropolitan Egyetemen, aztán itt ragadtam. De Kaposvárt is megszerettem, jó egyetemi élet volt ott, még mindig tartom a kapcsolatot a baráti társaságommal.

* Miért nem szépművészi pályát választottál?

— Egyrészt mert kevés művész tud megélni csak szépművészeti alkotásokból, másrészt bár én szeretem a művészetet, nem vagyok az a konceptuális személy, az érzelmeimet sem szeretem annyira kinyilatkoztatni. Amiben viszont jó vagyok, az a keretek között történő tervezés, az alkalmazott művészet. Kezdő egyetemistaként jártam művésztelepekre, és sokszor volt bűntudatom, hogy nem festek elég jól, ezért talán kevesebbet érek, de rájöttem, hogy ez nem így van. Zentán a Művészet- és Műemlékvédelmi Táborban a szobrászkodás mellett az egyik évben elkezdtem saját világom felé menni, egy játékot programoztam és terveztem meg, s ekkor jöttem rá, hogy másképp is lehet csinálni, másképp is lehetsz művész. Fontos önismereti pillanat volt ez.

* S az egyetem után rögtön találtál munkát? Egyáltalán hogy működik ez a ti szakmátokban? Az ügynökségek figyelik a frissen diplomázó tervezőket?

— Hát nem egészen. És ezt már pályakezdő fiatalként is fájlaltam, hogy nincsenek mentorok, nincs gyakorlat, nincs egy terem tele ügynökökkel, akiknek te bemutatkozhatsz az egyetem végén. Pedig szükség lenne rá. Esetemben ez úgy történt, hogy volt egy egyezségem a szüleimmel. Azt mondták, oké, megvan a diplomám, ők év végéig támogatnak anyagilag, élvezzem ki a nyarat, melyet még nem kell szabadsághoz igazítani, de ősszel álljak rá a portfólióm elkészítésére. Az volt a kitételük, hogy januárig találjak munkát. Ezt komolyan is vettem, végigbuliztam a nyarat, és szeptemberben összeválogattam azokat az egyetemi munkáimat, amelyek megmutatják, milyen sokfelé tudok mozdulni, szétnéztem az ügynökségek háza táján, novemberben szétküldtem a portfólióm, és decemberben már volt munkám. De ez azért nagyon ritka, szerencsém volt. Az első munkahelyemen főleg nyomdai előkészítéssel foglalkoztam, keveset terveztem. Sokáig a csomagolástervezés felé szerettem volna orientálódni, viszont azzal nehéz boldogulni. A második munkahelyemen már arculattervezéssel és közösségi médiával foglalkoztam, cégeknek, mint például a Mol vagy a Telekom, karácsonyi bulit vagy csapatépítő esteket csináltam. Ezt úgy képzeld el, hogy az art director megcsinálta a key-visualt, s én ez alapján minden egyebet, a meghívóktól az étlapokig. Ezért van egy eventes tapasztalatom is. Ha például a barátaim esküvőt szerveznek, tudok tippeket adni. (Nevet.) A Mito Groupnál, ahol most dolgozom, teljes egészében marketinggel foglalkozom: bannerek, reklámok, tv-kampányok, social media.

* Akkor mondhatjuk, hogy ezt szereted legjobban, amit most csinálsz?

— Nehéz kérdés. Mindegyikben volt valami, amit nagyon szerettem. Jelenleg, amikor a rokonok megkérdik, mit csinálok, azt tudom mondani: azon a reklámon, amely a tv-ben megy, én dolgoztam. Könnyebben el tudom magyarázni. Az eventben az inkluzivitást szerettem. Az első munkahelyemen pedig a csomagolástervezéseimet. Nagyon változatos ez a szakma. Néha egy kiadványt a hátam közepére kívánok, néha pedig jólesik csinálni.

* Kijutottatok Cannes-ba Kárpáti Katával a Young Lions versenyre, dizájn kategóriában. Ez a ti szakmátokban igen nagy dolognak számít. Milyen volt ott lenni?

— Maga az Arany Oroszlán a marketingszakma Oscarja, a Young Lions pedig ennek az alversenye. Volt egy magyarországi előválogató, ahol a Győri Édesnek kellett csinálni egy redesignt, és bemutatni egy prezentációban. Ezt megnyertük, így kvalifikáltuk magunkat Cannes-ba a nemzetközi versenyre. 64 országból érkeztek versenyzők, s egyhetes volt az esemény. A verseny az elején volt, egy brazil múzeumnak kellett arculatot készíteni, amire 24 órát kaptunk. A verseny mellett több program is van, ezenkívül az összes telekommunikációs cég is képviselteti magát, ki vannak települve a francia tengerparton, s előzetes regisztráció után odamehetsz a TikTokhoz, a Metához vagy a Google-höz networkingelni. Hát ez akkora élmény volt, hogy nem is tudtam mit kezdeni vele! Emellett előadásokat lehetett hallgatni, például Elon Muskot, de én akkor sajnos éppen versenyeztem. És nagyon tetszettek még a díjátadók. Több mint harmincezer pályamunka érkezett be, így egy héten át osztogatták a bronz-, ezüst-, arany- és grand prix díjakat, s ezekre is bemehettünk. Elképesztő energiák vannak egy ilyen díjátadón. Mindenki örül a másiknak, ováció, s mindez egy több ezer fős színházteremben, ahová vörös szőnyegen sétálsz be. A helyszín ugyanaz, ahol a cannes-i filmfesztivált tartják. Nagyon élveztem!

* A sok munkád közül mi volt a kedvenced?

— A diplomamunkámat nagyon szerettem. Egy művészkönyvet csináltam az adai temetőről. Azért különleges ez számomra, mert aktívan foglalkozom helytörténet-kutatással, így ennek a könyvnek szövegét és a dizájnját is én csináltam. Ha ügynökségi munkát kellene mondanom, akkor inkább azt emelném ki, milyen fontos ügyfelekkel, márkákkal dolgozhattam. Most például a Burger King közösségi mediáján dolgozom. Az art director és a szövegíró megtervezi a koncepciót, nekem pedig meg kell valósítanom, megoldanom a problémát. Nagyon élvezem azt, hogy megyek valakivel az utcán, s azt mondhatom, nézd, ezt én csináltam, vagy ehhez nekem is közöm volt. 

* Lenne olyan munka, amelyet semmi pénzért sem vállalnál?

— Kék plakátot nem készítenék. De ez minden grafikus ismerősöm között konszenzus. Voltak állami munkáim, nincs itt nagy választóvonal, de van egy fokozat, úgyhogy uszító gyűlöletplakátokat soha nem vállalnék. És más munkát sem, mellyel másokat károsítunk.

* Érthető. S most mi vár rád? Húzós időszak következik?

— Az ősz az egyik leghúzósabb, igen. Csak az a baj, hogy egy ideje azt érzem, az egész év ilyen, mindössze néhány hetem marad lazítani. De az ősz a fő időszak, mert vége a nyárnak, visszatérnek az emberek a tévé elé, emellett vannak éves események, mint az idén az olimpia vagy a foci-Eb, így a Burger Kingnek és a Borsodinak is vannak kontextuális tartalmai is. A karácsonyt megelőző kampányidőszak inkább akkor volt sűrű, amikor az eventben dolgoztam, ott voltak a két-három ezres karácsonyi bulik. De mindig van valami. Az egyetemen azt szokod meg, hogy a vizsgaidőszak, illetve az osztályzás után letudod az éjjel-nappal tanulós időszakot, és lehet ünnepelni, lazítani, jön a nyári szünet. Itt ez nincs. Lezárod az első nagy projektumot, és már jön is a következő. Ezt néha még mindig nehezen élem meg. Ezt úgy tanulod meg, hogy megszokod. Én csak öt éve vagyok a szakmában, de azt érzem, már most jobban tudom kezelni.

* Mennyit jársz haza? Lokálpatriotizmusból mennyi van belőled?

— Hazajöttem a Malomfesztiválra, másnap a Baráthok kútjánál voltam, szóval van bennem egy lokálpatriótaság, de mivel soha nem voltam bejáratos az itthoni művészkörökbe, kimaradt az életemből az, hogy én csak itt tudok érvényesülni, ezért itt kell maradnom. A közeli barátnőim mind Magyarországon vannak, otthon pedig néhány gyerekkori barátom és a család. Nagy baráti társaságot alakítottam ki Budapesten, szóval nem volt az bennem, hogy minden hétvégén rohanjak haza. Budapestet, Magyarországot könnyű utálni, s én sem mindig szeretem, néha azt mondom, továbbmegyek, de meg kell tanulni értékelni. Szeretek például sétálva menni a munkára, ez kb. 40 perc séta, váltogatom az útvonalakat, s e séták által a várost sokkal inkább magaménak érzem. Megtaláltam a lakást, melyben jól érzem magam, van egy egzisztenciám, s így azért könnyű élvezni a várost.