Egy hal, mely nem igazán tudott magának létjogosultságot szerezni, és mely körül megoszlottak a vélemények, manapság már nélkülözhetetlenül jelen van horgászéletünkben. Ezenkívül nyugodtan elmondható róla, hogy megritkult nemeshal-állományunk miatt némelyeknek ez az egyetlen horgászzsákmánya.
A legutóbbi szabályzat sajnos előírja, hogy a kifogott ezüstkárászt, legyen az bármekkora, nem szabad visszajuttatni a vízbe. Vajon mennyire etikus az, hogy a kifogott apró példányokat egyszerűen csak a hátunk mögé dobáljuk, vagy éppenséggel hazavisszük, és odaadjuk őket a sertéseknek — ilyet is hallottunk már. Akkor tehát mi legyen velük, ha már kifogtuk őket?! A szabályzat ezt nem taglalja, döntsük el ezt talán mi magunk, a legjobb belátásunk szerint.
Írásunknak sem célja a mindenáron, minden mennyiségben és nagyságban való ezüstkárászfogás ismertetése, hanem éppen ellenkezőleg, a szebb, nagyobb példányok becserkészése, megkeresése vagy megfogása fortélyainak leírása.
Az ezüstkárász kora tavasztól késő őszig szinte mindig fogható, a kérdés csak az, hogy mekkora sikerrel. Ez a hal általában a vízfenéken táplálkozik, és ott is fogható. A vízfelszínen megjelenő apró buborékokból lehet a legkönnyebben megállapítani a csapat tartózkodási helyét. Olyan vizekben, amelyekben sok a vízinövény, az ezüstkárász is a növényzet közelében található meg. Ott nemcsak kitűnő búvóhelyet talál, de természetes táplálékot is. Nagyobb tavak esetében viszont, ahol nem nagy a vegetáció, a partoktól minél messzebb kell keresni ezt az állatot. Tehát az ezüstkárászra való horgászat módját is elsősorban a víz konfigurációja szerint kell megválasztanunk. Sikeres horgászatához finom, könnyű felszerelésre van szükség.
A legelterjedtebb fogási mód az úszós horgászat, gyűrűk nélküli teleszkópos bottal. Kívánatos, hogy a bot minél hosszabb legyen, legalább 6-8 m, hogy alkalomadtán a nád mögött is a vízfenékig engedhessük le a felcsalizott horgot. A könnyű karbonbot a legjobb választás, mert ha megérkezik a kárászcsapat, szinte állandóan kézben kell tartani a botot. A fő zsinór nem kell hogy vastagabb legyen 0,15-0,16 mm-nél, az előke 0,12–0,14 mm-nél (természetesen itt a jobb minőségű damilokra gondolunk). A horgot az alkalmazott csalihoz kell méretezni, a 16–12-es horgok mutatkoznak a legideálisabbnak. Ami az úszót illeti, mélyebb vízre 2 g-os, a sekélyebbre 0,5 g-os is megfelel. Olyan vizeken is, ahol a parttól távolabb kell keresni az ezüstkárászt, még alkalmazható az úszós módszer, de már sokkal drágább felszerelést igényel. Ez az úgynevezett waggleros-csúszótollas rendszer, melyhez nélkülözhetetlen egy könnyű orsós matchbot is. Ebben az esetben a pontos bedobásnak különösen fontos szerepe van, mert arra kell törekedni, hogy a csalit mindig ugyanabba a háromszögbe juttassuk, melynek csúcsaiba az etetőgombócokat is dobtuk.
Az ezüstkárász fogására a legelterjedtebb, egyúttal a „legérzéktelenebb” mód a fenekező horgászat. Mivel a parttól messze kell juttatni a csalit, vastagabb zsinórt (0,25-0,30) és nagyobb ólmot (30-50 g) kell használni. A távolság miatt nehezebben tudjuk érzékelni a kapást, a hal rendszerint „felakasztja magát” a horogra, de sok az üres bevágás is. Ennél a horgászati módszernél elengedhetetlen az etetőkosár alkalmazása, lehetőleg a horoghoz minél közelebbi rögzítéssel. A horogra csak olyan csali kerülhet, amely a távdobás alkalmával való becsapódáskor nem esik le. A kenyérrózsa például e módszer esetében már nem jó. A nagyobb távra való beetetésnek többféle módja is lehetséges. Egy hosszabb, erősebb orsós horgászbotot kizárólag etetőkosárral szerelünk fel, és ismételt bedobásokkal terítjük be a kívánt helyet. Ilyenkor puhább etetőkosztot kell használni, hogy az feltétlenül kiszóródjon az etetőkosárból. A másik módszer az étel becsúzlizása, mely inkább a pontyozáshoz ajánlatos (pl. bojlizáshoz).
Hidegebb víz esetén a porhanyós etetőkoszttal érhetünk el jobb eredményt. Ha hozzáadunk egy kis vért és apróra vágott gilisztát is, még a nagyobb ezüstkárászokat is kifoghatjuk. Csaliként főtt búza, főtt tejeskukorica, kenyérrózsa, giliszta és légypondró használatos.
Tavasszal és ősszel a hidegebb vízben csaliként a giliszta és a légypondró, a melegebb nyári hónapokban pedig a kenyér és a főtt búza a célravezetőbb. Szinte minden vízen a főtt búza a legbiztosabb ezüstkárászcsali. Ha aromás anyagokat — ánizsolajat, szegfűszeget vagy fokhagymát — adunk hozzá, jelentősen megnövelhetjük a fogás esélyét. Van azonban valami, amit az ezüstkárász mindennél jobban szeret, ez pedig nem más, mint a kenyérrózsa. Mindenesetre néhány maréknyi főtt búzát mindig vigyünk magunkkal.
