Majd a Cinci
Perisity Irma
2021.07.09.
LXXVI. évf. 27. szám
Majd a Cinci

Zöldellő fák alatt fonott kerti ülőgarnitúra, a székeken párnácskák, a lépcsők alatt kerekesszék — hiszem, az olvasó is látja lelki szemei előtt a tévében sugárzott reklámot: idősek otthona, melyben minden kifogástalan. És mi van azokkal az idősekkel — sajnos nagyon sokan vannak —, akik nem tudják megfizetni az idillikus környezetet, a kifogástalan bánásmódot? Cinci ezekről mesél, mert sorsuk alakulásában bizonyos módon ő is részt vett. Mert ez az ő sorsa, ahogy mondja.

— Már olyan régen volt, hogy nem is emlékszem rá pontosan, ki kit kért fel az együttműködésre: én a gazdát vagy ő engem — mondja elgondolkodva. — Mert nekem is volt rendes otthonom, voltak szegény, de becsületes, jóérzésű szüleim. De a mi vonatunk valahol útközben kisiklott a megszokott vágányról, s attól kezdve már semmi jó nem történt a családommal és velem. Az apám bakter volt. Tudja, ez egy olyan munka, hogy valahol a vasúti sínek mellett van egy kicsi, két szoba-konyhás bakterház, melyben egy iskolázatlan, szegény ember lakik, akinek az a feladata, hogy a legközelebbi állomás és a bakterház közötti, több kilométeres vasúti sínek mentén mindig minden rendben legyen. Az apámnak ilyen tisztsége volt, melyet egészen a haláláig lelkiismeretesen, pontosan végzett. Azon a télen sok hó esett, az apám óriási lapáttal hányta a sínek mellől az árokba a havat. Ezzel nemcsak a vonat zavartalan közlekedéséről gondoskodott, de nekem is nyomot tört a hóban, hogy el tudjak menni az iskolába. Azt feltételezték, hogy nem hallotta a vonat közeledését, a leereszkedő ködtől nem is látta. Annyi ideje sem maradt, hogy eldobja a szerszámát: lapáttal a kezében halt meg a helyszínen.

Anya és én kaptunk utána valamennyi kártérítést a vasúttól, és felvállalták azt is, hogy segítenek a középiskola befejezésében, de ezt nem tudtam kihasználni, mert anya beteg lett. A „szolgálati lakást” apa halála után át kellett adni a vasútnak, és mi az utcán maradtunk. Apámnak Bánátban voltak rokonai, de anya nem akart elmenni erről a tájról annak ellenére, hogy a szülei sírján kívül itt már senkihez sem tartozott. A faluban élt egy házaspár, elég szép családi háza is volt a főutcán, és ismerte anyát még lánykorából. Egyszer a piacon az asszony megkérdezte, akarna-e náluk dolgozni, segíteni a ház körül. Fizetés helyett a hátsó udvarukban egy szoba-konyhás lakást kínáltak. És odaköltöztünk. Ma sem tudom, miért, a gazda engem Cincinek hívott, habár a tisztességes nevem Cecília. Anya dolgozott velük a földeken, én akkor tizenöt éves voltam, és lassan az egész háztartás az én feladatom lett. Rengeteget gürcöltem. Ha valamit sürgősen kellett intézni, a gazda csak ennyit mondott: majd a Cinci megcsinálja. Volt két gyerekük, és a háziasszonynak az volt a rögeszméje, hogy a szülők kötelessége a főutcai gyerekeknek felnőttkorukra házról gondoskodni. Így vágtak bele az idősek gondozásába. Persze nem hivatalosan. Nemcsak a faluból, de a tágabb környékről is hoztak magukhoz időseket. Volt, amikor öten-hatan is ültek a deszkaasztal melletti padon, és szürcsölték a gyakori ebédet: krumplilevest. Mi nagyon szegények voltunk, de életemben náluk láttam először bádogtányért, abból ettek az idősek. Mert a cseréptányért úgyis eltörnék — magyarázta a gazdaasszony. Egy füstölőből kialakított szobában voltak az ágyak, néha ketten is aludtak egyben.

Lassan teljesen az én feladatom lett a „szegényházi” munka. Voltak, akik éjjel bepisiltek, sőt, ha együtt aludtak, le is vizelték egymást — és összeverekedtek, ki a bűnös. Ilyenkor a ház asszonya csak azt mondta: ezt majd a Cinci rendbe teszi. Amíg ott voltam, öt idős ember halt meg náluk, akik után két esetben házat, három esetben jelentős területű szántóföldet örököltek. Amikor anyám is beteg lett, kértem, hogy egy kicsit mérsékeljék a feladataim mennyiségét, de azt mondta az asszony, ha nem tetszik, mehetünk. Hát így ápoltam a mi lakásunkban anyámat, az öregek szobájában annak lakóit — és ha volt egy kis időm, aludtam is néhány órát. Kétségbe voltam esve, látva, hogyan bánnak az idősekkel, de soha nem mertem semmit szólni. Egyszerűen nem volt hova mennem a beteg anyámmal. Annyi emberség volt bennük, hogy amikor az anyám meghalt, ők viselték a temetés költségeit.

Anyám halála után semmi sem kötött a faluhoz. A rengeteg disznóság, melyet a gazdáéknál láttam, segített abban, hogy megértsem: gondoskodnom kell valahogy magamról, nehogy olyanok kezébe kerüljek, mint ők. Egy ideig még ott voltam, és csináltam a dolgom. De amikor egy idős néni meghalt, és a háziasszony azt mondta a férjének, legalább 10 grammos az öregasszony fülbevalója, amire a lánya úgysem emlékszik, vedd ki a füléből, majd a gazda kimondta a „varázsigéjüket”: azt majd a Cinci megcsinálja — akkor azon az éjjelen a Cinci otthagyta a főutcai házat, és Becskerekre költözött! Most már férjes asszony vagyok, van egy fiam. Rendes családi életet élek, de a nyomasztó emlékektől nem tudok megszabadulni. Ezért kértem ezt a beszélgetést.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..