Liszt Ferenc II. Magyar rapszódiáját hallgatom éppen, amikor megcsörren a telefon. VALAKI azt kérdezi tőlem, igaz-e, hogy új könyvtárat nyitottunk, mi NAGYCSALÁDOSOK Kishegyesen? Igaz, mondom, könyvtárklubot. November 11-én volt az ünnepélyes megnyitó. A helyi közösségben kaptunk termet, magyarországi és itteni ajándékkötetekből állt össze, és kincstárnak neveztük el. Mindenki kincset lelhet itt, csak be kell fordulni néha! Mondanám egy szuszra, hogy: mert a könyv kincs - a szavak gyűjteménye - meg hát a szakrális magyar nyelv, szókincs, ugyebár, de VALAKI simán elhallgattat egy huszárvágás értékű kérdéssel: minek egy faluban ennyi könyvtár? Hisz van már egy! Vagy hirtelen nagyvalakinek érzi magát a MEGA MAMA?
- Mondja, kedves VALAKI: hallotta már Ön a Magyar rapszódiát? Tudja Ön egyáltalán, ki az a Liszt Ferenc? Szívemből ajánlom: hallgassa meg, mert benne van a válasz. Abban a műben benne van nemzetünk minden rezdülése. Minden örömünk, minden bánatunk. Vívódásaink, küszködésünk, sikereink, kudarcaink, magasztosságunk, dicsőségünk. Benne viaskodik egymással múltunk és jelenünk, s félek, jövőnk is! Liszt Ferenc olyat tett, amiről még mindig ,,meglelt fiára ismer sok egyszerű, távoli rokon', akik féltve suttogják, hogy ,,közülünk való volt'!
De Ön ezt nyilván nem is értheti, kedves VALAKI, hisz nyilván Ön is egy példány abból a hibridből, melyet hatékony, odaadó és türelmes munkával tenyésztett ki a mögöttünk hagyott rendszer. Kihallgattam két ilyen hibridet a minap, egy rövid vonatúton, s bevallom: még most sem tudok napirendre térni a párbeszéd fölött.
,,Ájdzdrávó! Dobár? - Dobár. Hogy van a zsenód meg a manyinák? - Kösz. Mindenki okkéj. - Meló van? Vagy tehnoloski visak letté te is, mind én? - Még ott vagyok a klanicán, de má nem sokájig. Tegnap gyüttem vissza a boloványérú, de rögtön opászno szporecskáztam a séfemme. Dokázsezom neki, hogy van még két nap godisnyim, ő meg uporno tvrdizza, hogy nincs! Mondom, bemék az uprávná zgrádába, uszput meglátom befekütt-e a steksz, de csak a zobrácsunszkába vót ott a blagajnik, mer mindenki elment a kancelláriákbú a zborra. Valamit ki köllött glászázni má megin. Aszt monta, várjam meg a direktort, annak zsálizzak. Az meg azt monta, aláírtad a resenyét, ha nem teccik, dovigyenyá vagy mirná bácská! - Én sose vótam boloványén, mégis otkászt kaptam! Harminckét évet lehúztam a szvilárába, de kogá brigá? Nem elég a rádni sztázsom se a sztárosznáhó, se a zinvalidszkáhó! Én má nem leszek egyhama pencionér. De úgy látom, mindenhunnan a manyinákat túrják ki, oszt nikom nistá. No, sztigli. Ájzdrávó! - Fálá. Ja, te kimész glászázni? - Ha nem lesz más obavezám. - De a magyarokra glászázó tán? - Dástá, hogy a magyarokra! Hát azok vagyunk, nem?'
Döbbentem néztem utánuk. Kölcsey, Petőfi, Liszt, Kossuth, biztosan nagyon pirultak odafönt! Üvölt a lelkem! Úristen, én ezt nem akarom! Én nem akarok úgy járni, mint az a lefutott hibrid vérvonal, melyet elkorcsosodása miatt néhány év múlva kivonnak a forgalomból!
Könyörgöm, kedves VALAKI, mondja: ugye, Maga sem ezt akarja? Ugye, tényleg nem? S ha nem ezt akarja, akkor ne kérdezze, kérem, soha többé, hogy minek egy faluban ennyi könyvtár! (Talán kocsmából kéne kevesebb!)
De az Ön véleménye, kedves VALAKI, eltörpül az mellett a tény mellett, hogy Németh István elsőnek ajándékozott meg minket két művével, elismerve ezzel létjogosultságunkat. å tudja, minek kell egy faluban több könyvtár is, hisz egész életét erre tette fel! Hálás szívvel köszönjük, Németh István! A maihoz hasonló téli estéken, ha könyv kerül kezembe, feldereng bennem egy kép régmúlt gyermekkoromból: a petróleumlámpa sápadt fényében édesanyám könyvet olvas nekünk, hangosan. Mi, gyerekek, a doromboló pozderjás kályha körül nyújtózkodva hallgatjuk. Lassan, dallamosan olvas anyám, szép hangsúllyal, már-már énekel. Örökké hallani fogom, ahogy olvas. A hang szárnyaira vesz, felemel, és elrepülünk. Bárhová! Színtiszta fény az anyám hangja, és édes anyanyelvem szavai is, melyeket a lelkembe palántál ilyenkor. Ilyenkor arcomat mosoly ragyogja be, de szívemben nyilall a kétely is: vajon lesz-e kinek átadni, amit anyánktól kaptunk?
Lesznek-e utánunk is, akik őrzik a szép szót? Akik áhítattal forgatják a könyvet, s örökségként adják át e kincset az utókornak? Ön is eltöpreng ezen néha-néha?
És el kell mondani azt is, hogy bár így, Mikulás körül, nekünk (kitagadottaknak) csak a NEM jut eszünkbe, de 2006. november 11-én Kishegyesen, a KINCSTÁR megnyitóján végre hallottuk azon nemzettársaink szavát is, akik azon az ominózus napon odaát IGEN-T mondtak, csak nem elég erélyesen! Rangos budapesti vendégünk tolmácsolta üzenetüket, mely így szól:
,,Sokra értékeljük a VAJDASÁGI EMBEREKET, kitartásukat, szorgalmukat. S ha hírüket elviszi a világba egy-egy kiugró tehetségű fiatal, mint például Rúzsa Magdi, annak mi is nagyon örülünk. Ugyanakkor, drukkolunk a többiek boldogulásáért is. Reméljük a Délvidék egész lakosságának javára válik az Önök által végzett közösségi munka!'
Nos, kedves VALAKI, ebben az üzenetben is ott a válasz a kérdéseire. Valahogy erről is szól a könyvtár. Hagyaték. Biztosíték az utánunk jövőknek arról, hogy megmaradunk, ha közösen őrizzük anyanyelvünk szép szavait. Ezért könyörög Szabó Magda is, nyelvünk kincstárának eminens őrzője, mikor így fohászkodik:
,,Édes anyanyelvünk, a szélrózsa minden irányába széjjel szórt szavai, imádkozzatok érettünk, magyarul beszélőkért, most és mindörökkön örökké!'
S ha netán az sem világos, miért éppen a nagycsaládosok, hát azt is elárulom: azért, mert egységben és összefogásban az erő, és mert az összetartozás a nagycsalád lelke. A lélek pedig, amíg csak ki nem alszik - maga a nemzet!
Jut eszembe! Kedves VALKI, Ön készül a januári választásokra? Igen? Na, és kire fog szavazni?