A Szent kereszt és a kopjafák a csúcson - 1801 méter magasságban

Nem kis feladatra vállalkozik, aki fel akar jutni Hargita megye névadó hegyére, az 1801 méter magas Madarasi Hargitára. Az is magasság? - tehetné fel a kérdést a Kedves Olvasó. Jogosan. Hiszen ma, a modern közlekedési eszközök korában már gyakran autóbusszal, személygépkocsival, jobb esetben felvonóval is el lehet érni vagy legalább megközelíteni egy ilyen magas csúcsot. Az erdélyi, tőlünk mintegy 600 kilométerre lévő Hargita hegység azonban merőben más. A Székelyföld szívében lévő csodálatos természeti szépséghez bizony még meglehetősen ,,rozoga” út vezet, melyet legjobb esetben is csak 1300-1400 méterig lehet járművel (biztonságosan) megközelíteni.
Traktorral a menedékházig
Agyagfalváról, a Székelyudvarhely szomszédságában lévő kicsiny székely faluból indultunk egy verőfényes reggelen a Hargita meghódítására. Köztünk zömmel délvidéki származású ,,hegymászó-vállalkozók”: zentai, topolyai, nagykikindai, felsőhegyi, újvidéki, doroszlói atyafiak, de anyaországiak is voltak, mégpedig szegediek, esztergomiak, apátfalviak, sőt egy Frankfurtban élő délvidéki honfitársunk is - összesen negyvenen. Székelyudvarhelyen, a legmagyarabb magyar városon keresztül (ahol a lakosság 98 százaléka Petőfi szép nyelvét vallja anyanyelvének) busszal haladtunk a 36 kilométeres távolságra lévő hegy felé. Egészen az Ivó nevű falucskáig. Ott a busz végállomása. A Vargyas patakot átívelő kis híd lábánál áll meg a valamivel jobb útviszonyokhoz szokott járgányunk, onnan már egy egészen más jármű visz bennünket tovább. Traktor, személyszállításra alkalmassá tett pótkocsival.
A székelyek Szent hegyére való feljutásunk egyik legizgalmasabb szakaszát éljük át a mintegy másfél órás zötykölődés során. De talán az egyik legszebbet is.
A pótkocsi két oldalát deszkákkal ,,hidalták át”, arra rongypokrócot terítettek, és erre ült a népes kirándulótársaság. Aztán elindult - a traktorvezető által kis piros Ferrarinak nevezett -, a hegyi utat Isten tudja, hányszor megjárt járgány, és lassan araszolt az 1650 méteres magasságig, az ott lévő menedékházig. Menet közben ugyan arra kellett vigyáznunk, hogy a nagyobb gödrök, árkok átszelésekor ne billenjünk le a pótkocsiról, de ez nem jelentett akadályt abban, hogy maradéktalanul gyönyörködjünk az út menti haragoszöld fenyők szelíd hajlongásában, a Vargyas patak és a kis erecskék fürge folyásában, zubogásában, majd kissé feljebb az első hófoltok meglepő látványában (ha tudtuk volna, hogy később még mi vár ránk...). Tovább haladva már egyre sebesebben igyekeztek lefelé a vizek, ennek oka pedig nem más, mint a tavaszi hóolvadás. Merthogy a Hargitán bizony még május végén, de gyakran június elején is csaknem egy-másfél méteres hótakaró van. Csak a kisebb lankákon, ahol napfény éri a talajt, ott olvad el teljesen a szűzfehér hó s bújnak ki a lila krókuszok.
Az 1600 méter magasan lévő menedékházhoz közelítve már találkozunk ,,igazi” túrázókkal, akik hegyi felszerelésben, botokkal igyekeznek a csúcs felé, de olyanokkal is, akik már lefelé tartanak. Ilyenkor hangos Jó napot!-tal köszönnek egymásnak az emberek, magasba emelik a kis piros-fehér-zöld zászlócskát, és megkérdezik egymástól: Honnan? Sorjáznak az anyaországi helységnevek, de a környező települések neve is gyakran elhangzik. Aztán - ahogyan errefelé mondják - bépöfög velünk a piros Ferrari a menedékház elé, s lekászálódunk a
rongyszőnyeggel fedett deszkákról. Tagjaink egyben maradtak, mi több, jól is esett ez a kis wellness-rázkódás a nagyvárosi kényelemhez szokott szervezetnek.
Gyalogszerrel a Hargita ormára
Felmérjük a terepet: a szemerkélő hódara és a leereszkedő köd csak sejteti a csúcsot, az emelkedőt azonban tisztán látjuk. S ennek a ködbe vesző oromnak a ,,sejtése” bizony sokakat mérlegelésre késztet: alig valamivel több mint 250 méteres szintkülönbséget kell már csak legyőzni, ám ez csöppet sem tűnik könnyűnek.
Nem is az. A továbbiakban ez be is bizonyosodik. Merthogy vannak, akik nekiindulnak, de gyorsan vissza is fordulnak. Nem egyedül jönnek vissza a menedékházhoz - sorstársaik csatlakoznak hozzájuk, akik később adták fel, s most nemritkán teljesen ismeretlen emberek megfogják egymás kezét, és úgy segítik le a másikat a kiindulópontig. Gyönyörű, spontán gesztusokat tapasztal itt az ember.
A többség azonban folytatja a csúcs felé vezető úton. Egyszerű gyalogösvény vezet a Hargitára, azt nem lehet mondani, hogy jól kitaposott, mert itt a hó már helyenként másfél méter vastagságú, el-elsüpped a kapaszkodó láb a puha fehér, de nappal erőteljesen olvadó hóban. Menet közben találkozunk a csúcsról visszatérő emberekkel, akik lelkiismeretesen tájékoztatnak bennünket, hogy még körülbelül mennyi van hátra, s milyen az időjárás ,,odafönn”. Tudniillik egyik pillanatról a másikra beborul az ég, viharos szél kezdi cibálni az esőkabátunkat, ráadásul borsószem nagyságú hódara esik... Az alföldi éghajlathoz és főleg terepadottságokhoz szokott atyafiak számára mindez meglepő, és ebben a környezetben már nehezen araszolnak előre. De azután amilyen gyorsan kerekedett, olyan gyorsan el is tűnik a vihar. - Még ötven méter a csúcsig! - mondja egy idős bácsi, aki széles mosollyal üdvözöl bennünket, és annak tudatban, hogy ő már átélte a Madarasi Hargita lebilincselő látványát, lélekben feltöltődve, a havon vígan csúszkálva szaporázza lépteit. Immáron lefelé.
Megható pillanatok a csúcson
Azután elénk tárul az a látvány, amelyért idáig buszoztunk, traktorozunk és gyalog izzadtunk: a székelyek Szent hegyének a csúcsa - 1801 méter magasságban. A kavicsos ,,plató”-n, a néhány száz négyzetméternyi sík területen áll a Szent Kereszt, amelyet a székelyek még a 19. században állítottak, valamint kopjafák, melyeket azóta helyeztek el a csúcson. Több helyütt csak kisebb kőrakások állnak, piciny magyar zászlócskával, másutt egy kődarab átkötve piros-fehér-zöld szalaggal. Vannak apró táblácskák is, különböző feliratokkal. A legtöbb ilyen felirat azzal kezdődik, hogy: Hazádnak rendületlenül légy híve, ó magyar! Vagy: Magyarnak születtél, maradj meg magyarnak!
Vagyunk fenn vagy kétszázan a Hargita csúcsán. Gyönyörködünk a pazar kilátásban. Az idő ismét gyönyörű, messzire ellátni a Szent hegyről. Látszik innen a 20-25 kilométer széles Hargita-fennsík, a Libán-tető, a Görgényi-havasok, a Gyergyói-havasok, a Hagymás-hegység, nyugati irányból fölsejlik az úgynevezett Ívó feje csúcs, a Kecskevész-szikla, mögöttük pedig csaknem az egész Erdély-medence.
Hirtelen beborul, sötét hófelhők tolulnak az égre. De még nem esik, a szél is elviselhető. Így már jóval kevesebbet látni az oromról. Aztán egyszer csak - szinte ösztönösen - kézen fogjuk egymást, mind a kétszázan. Hatalmas kört alkotunk a Szent kereszt körül, és elimádkozzuk a Miatyánkot. Hangosan, tagoltan, egymás kezét szorítva - ismerősnek és ismeretlennek. Majd felhangzik nemzeti imánk, a Himnusz, végül pedig a Székely himnusz. ,,...Maroknyi székely porlik, mint a szikla, népek harcától zajló tengeren. Fejünk az ár ezerszer elborítja, ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt, Istenem!” - zeng a himnusz kétszáz torokból. Olyan érzés keríti hatalmába az embert, mintha Ópusztaszeren lenne Árpád vezér korában, ott, ahol vérszerződést kötöttek őseink. Lebilincselő, megható, felemelő, szavakkal ki nem fejezhető érzés.
Azután elköszönünk egymástól, készítünk még néhány fotót, majd elindulunk lefelé. S csak most értjük meg igazán, hogy miért üdvözölt bennünket oly széles mosollyal és vidáman az a jóarcú öregúr, akivel felfelé találkoztunk. å már megélte a Hargita ajándékozta szent katarzist, amely egy életre szóló élményt szerez és gazdag emléket hagy minden magyar emberben.

Hihetetlenül gazdag a Hargita növény- és állatvilága. A csúcs felé haladva a Vargyas patak mentén az alpesi tájakra jellemző, ,,hálás” növényzetet találunk, amely alkalmazkodik az erős szélhez, a gyakori hózivatarokhoz, a téli zord időjáráshoz. Meg természetesen a nagymennyiségű hóhoz, amelyből még ilyentájt is van bőven... Találunk itt lucfenyőt, törpe- és vörösborókát, a lejtőkön lévő napsütötte tisztásokon pedig kék virágú harangrojtot, fekete-, vörös- és hamvas áfonyát, ibolyát, szívlevelű nadálytőt, fenyves csengettyűkét, piros mécsvirágot, gyömbérgyökeret, piros virágú enyvecskét és rozsdás hölgymált is.
Az állatfajok közül e tájra jellemzőek közül meg kell említenünk a barnamedvét, a gímszarvast, a hiúzt, a vadmacskát, a nyusztot, a rókát, a farkast és a vaddisznót. Mi egyikkel sem találkoztunk, mindössze egy úton átszaladó mókust láttunk... Igen gazdag a madarak sora is: siketfajd, uhu, egerészölyv, macskabagoly, kárpáti gőte és vadgalamb egyaránt megtalálható a Hargita erdőségeiben. A patakokban elsősorban a finom húsú pisztráng úszkál, de felfedezhetjük itt a hatos kölöntét, a fürge csellét, a kövi csíkot is.