Hajdú Szabolcs a Kálmán-nap című előadás után kapcsolódott be, melyet ő rendezett, játszik is benne, s melynek filmes változata nemrég került a magyar mozikba. Első körben a Békeidő című film előzményeiről kérdezte Szász Csongor.

H. Sz.: — A Filmtett erdélyi filmes portálnak minden évben van egy nyári tábora. A legnagyobb magyar nyelvű, filmes workshopról beszélünk, több mint száz résztvevővel. Jómagam majdnem a kezdetek óta, kábé húsz éve ott vagyok, s vagy a színész-, vagy a rendezőcsapatot vezetem. Az összes filmes részleg képviselteti magát a táborban, a gyártásvezetőtől az operatőrökön át a vágókig. Itt kezdtük a Békeidőt forgatni, de akkor még nem gondoltam, hogy ebből egy egész estés film lesz. A szituációk, dialógusok több mint fele a táborban íródott, a színészekre írtam őket. Közülük a fiatalabbak a filmben is játszanak. Két nap alatt forgattuk le, majd bemutattuk a tábor végén. Aztán eltelt két-három hónap, visszanéztük a filmeket, s elkezdett bennem mocorogni, hogy ebből egy nagyobb filmet is kellene csinálni. Ki kell egy kicsit tágítani, s egy antológiaszerű tablót készíteni, mely az akkori Magyarország atmoszféráját hozza. Az antológia ugyebár például különböző szerzők írása kötetbe gyűjtve. Én ezt úgy értelmeztem, hogy a helyzetek, jelenetek különböző szerzőktől érkeznek, mert azok az életben is megtörténtek. 90 százalékukat vagy láttam, vagy olvastam róluk a sajtóban. Például a me too sztori. Azt gondoltam, hogy ezek semmiben sem különböznek a hétköznapi mikrotörténésektől. Erre fókuszálunk a trilógiában is (Ernelláék Farkaséknál, Kálmán-nap, Egy százalék indián — a szerző megj.). Ezek a történetek vesznek körül bennünket — mondta a rendező, aki ezután a filmhez szükséges támogatások megszerzéséről is mesélt. — Amikor ezen kezdtem gondolkozni, arra jutottam, hogy úgy kellene eladni a filmet, mint oktatási projektumot. Vagyis a színészeken kívül az egész stáb kezdő filmes volt. Olyanok is, akik a táborban is részt vettek. Tehát egy huszonévescsapat. Bántó Csabi operatőrnek például ez volt az első filmje operatőrként. Forrást is találtunk, egy svájci produkciós cég támogatta a filmet egyik oldalról, s a Filmtett pályázott rá Romániában mint oktatási projektumra — mondta.

A film nagy részét Romániában forgatták, csak néhány jelenetet vettek fel Budapesten, például a lakásszínházi jelenetet a rendező egykori lakásában, ahol az Ernelláék Farkaséknál című film is játszódik.

H. Sz.: — Sok áthallás van a Békeidő és a trilógia között. Átfűződnek témák, de itt egy kicsit jobban kitágítva, és jóval politikusabb is a Békeidő. Minden kis expedíciónak megvan a maga fókusza. Itt a dominancia kérdését, témakörét jártuk végig. S hogy ez a fajta erőszak vagy dominancia, mely a hatalom, a politika felől jön, hogyan szilárdul bele a hétköznapi történésekbe. Ezt azonban nem didaktikus módon mutattuk be, azt látjuk, ami beszivárog a hétköznapokba. 

Csongor megjegyezte, hogy jól áll Hajdunak a kisrealizmus, s olyan érzése van, hogy történeteit, mint egy író, az életből gyűjtögeti. 

H. Sz.: — Ez nálam fordítva történik, tudatosan nem gyűjtögetek, mert bízom abban, hogy vagyok annyira érzékeny, hogy ami hat rám, az úgyis megragad. Az igazán fontos dolgok. Mert ami megragad, ahhoz van közöm. Bízom benne, hogy ezek elraktározódnak, s előjönnek, amikor kell. A kezdeti fázisban játszottunk a színészekkel. Egyesével kiültek a többiek elé, neveket adtunk nekik, foglalkozást, majd megpróbáltuk feltérképezni karakterük családi hátterét kizárólag abból, amit az ő saját karakterük külsőleg sugallt. S ebből jött a következő lépés, hogy mindenkiről eszünkbe jutott sok mindenki más is. S azok a karakterek, akik eszedbe jutnak arról a bizonyos színészről, történeteket hoznak magukkal. Ezen a ponton elkezdünk gyűjtögetni, megnézzük, milyen kapcsolatban lehet egyik a másikkal, majd összeírom a felmerült motívumokat, és ha úgy érzem, van elegendő, akkor otthon megírom a szöveget. Nem hagyok helyet az improvizációnak. És minden karaktert úgy próbálok megírni, hogy egyensúlyt tartsak, a néző vagy akár én magam ne azonosuljak egyik szereplővel sem jobban, mint a másikkal, értsem meg mindegyik aspektusát — terített elénk néhány apró műhelytitkot Hajdu Szabolcs.

A filmben a fiatalok, a tinik egy picit másként jelennek meg, és megtudtuk, hogy az ő jeleneteik egy olyan világ felé nyitnak, amely egy picit el van emelve a középkorúak sötétebb problémakörétől. Ilyen például a punk fiú randijelenete egy tinilánnyal, vagy az alvó sofőrrel járó autót irányító kislány jelenete. 

H. Sz.: — Engem nagyon vonzanak az elemeltebb, mondhatni, mágikus realista elemek. Ezek már korai filmjeimben is megjelentek, a Bibliothèque Pascalban vagy a Tamarában. Sok volt bennük a szürrealizmus határán mozgó dolog. Mert ez kinyit egy ajtót egy sokkal végtelenebb, metaforákkal teli világ felé. Azért érzem ezt fontosnak, mert van egy pont, ahol dialógusokkal már nem tudok leírni dolgokat. Ha kifogalmaznám, leszűkíteném a jelentéseket. Erre valók a metaforák a maguk sok értelmezési lehetőségével. S ebben a sokban kezdesz el átélni te, a néző egy gondolatot, érzetet. A film pedig tökéletesen alkalmas a metaforák megfogására. Sok nagy filmes él vele, Jancsótól Tarkovszkijig. A Békeidő esetében nálam ez a fiatalok jeleneteiben mutatkozik meg.

Kevés pénzből filmet forgatni…

H. Sz.: — Azt is mondhatnám, hogy hálás is lehetek ennek a helyzetnek, melyben most csinálok filmeket, mert megtanultam semmiből létrehozni valamit. Úgy látom, hogy egyre inkább efelé halad a magyar filmkultúra, erősek a független filmesek. Amikor az Ernelláék Farkaséknál című filmet forgattuk, olyan kevés pénzből készítettük, hogy az még amatőr filmhez is kevés. Néhány ezer euróból. Aztán elstartolt a film, s a hatásfokát illetően semmilyen különbség nem volt — mintha nagy filmet csináltunk volna sok pénzből. Hálás vagyok, mert ez a helyzet rákényszerített arra, hogy kicsiben megfogjak valami lényegit. És minél több emberhez tudjak szólni. Ez nekem nagyon fontos. Hogy ne legyen öncélú, a saját érzeteket, motívumokat elkezdjük univerzálissá tenni, hogy minél több helyen értsék. Én mindig érzékenyen figyelem, mi történik körülöttem, s azt vettem észre, hogy az elmúlt huszon-egynéhány évben annyira megváltozott a társadalmi struktúra, hogy lekövethetetlen lett számunkra, középkorúak számára. Az előző generációk közül egyiknek sem kellett ekkora ugrást meglépnie. A szüleink és nagyszüleink között nem volt ekkora hézag. Az én szüleim gyerekkora nagyon hasonlított az én gyerekkoromra, sőt még a nagyszüleim gyerekkora is. Most olyan szinten változik meg, hol a helyed a társadalomban, a családban, párkapcsolatban, hogy mire megérted, hogy kellett volna nevelned a gyerekedet, addigra felnőtt. Mire megérted, hogy kellett volna a párkapcsolatban létezned, addigra lehet, hogy elrontottad, és vége.

A beszélgetést a film és a színház közötti különbségek elemzésével zárta a rendező. 

H. Sz.: — Megpróbálok úgy alkotni, hogy az igaz hangozzon el. Amely sokféle formában tud az lenni. Szeretem, aminek önálló univerzuma van. S ez nem lehet ugyanaz, mint a valóság. Legalábbis az én munkáimban biztosan nem. Mindig egy kicsit elemeltebb. A stilizáció filmen érzékeny dolog. A színházi stilizáció végtelen, bármit lehet mondani bármiről, ilyen a színház. Mi a kezdetektől párhuzamosan csináltuk mindkettőt, így tudtuk tanulmányozni a két médium közötti óriási különbségeket. Hogy egyet kiemeljek: a színházban a néző valójában bármit láthat, oda fordítja a tekintetét, ahova akarja, ő a „vágó”, a filmnél nem. Ott te, a rendező mutatod meg azt, amit a néző láthat, minden egyéb ki van hagyva. S ami ki van hagyva, oda lép be a néző fantáziája. Ez az átjárás filmből színházba és vissza nagyon érdekes dolog, de két különböző nyelvről beszélünk, akármennyire is azt gondoljuk, hogy hasonló a kettő — zárta a beszélgetést Hajdu Szabolcs.

Aki kíváncsi a Kurbli filmjeire, kövesse be Facebook-oldalát.