Torontálvásárhely

1794 és 1799 között 214 család települt le elsőnek e helyen Hódmezővásárhelyről, Makóról, Szentesről és Gyomáról. 1196 lélek. 230 évvel később, 2024 őszén még volt ki emlékezzen minderre, illetve fejet hajtson mindazok igyekezete előtt, akik a megvetett alapokra a későbbiek folyamán akartak, tudtak és mertek tovább építeni. Őseink nyomában. Nyomdokaiban sajnos már annál nehezebben, hiszen az idők folyamán oly rengeteg tektonikus mozgás közvetett és közvetlen szereplői voltak a debellácsiak, a későbbi torontálvásárhelyiek, hogy puszta meglétü(n)k is szinte a csodával határos. „Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma…” — írta le az ószövetségi Jeremiás próféta a siralmaiban, és bár esetünkben büszkén és oltalmazóan állanak még a falak, rengeteg, fáradságot és megalkuvást nem ismerő, lelkiismeretes munkára lesz szükség a továbbiakban! Mindnyájunkéra, hogy a hitből táplálkozó eleinkhez hasonlatosan az utánunk jövő nemzedékeknek is tudjunk éltető táptalajt nyújtani ezeken a rögökön. Nyelvi, gazdasági, ipari és kulturális vonatkozásban egyaránt.

A központi ünnepség hálaadó és megemlékező ökumenikus istentisztelettel kezdődött az egykoron mezővárosi, majd a későbbiek során községi ranggal (egyes feljegyzések szerint: 1965. január 1-jével bezárólag) is bíró település református templomában. Az Úr Igéjét Msgr. Gyuris László pancsovai plébános és nt. Beszédes Mária helybéli református esperes tolmácsolták, énekhanggal a gyülekezet kórusa szolgált, a beltéri (a telepes családok és a mártírhalált szenvedett Gachal János (1881—1944) püspök-lelkipásztor emléktábláit), illetve a templomkerti koszorúzások (a hódmezővásárhelyi testvérgyülekezet által adományozott kopjafát) előtt pedig Tóth Zsolt kántor vázolta fel az immáron 225 éves református gyülekezet és a falu közösen megélt magasságait, mélységeit és összefonódási mozzanatait.

Ezután az egybegyűltek, köztük az országos — Kovács Elvira, a szerb köztársasági parlament alelnök asszonya és Lálity Urbán Emese államtitkár asszony —, a tartományi — Pintér Anna-Mária és Pirkov Ilija —, a községi — Petar Višnjički községi elnök — és a helyi — Stevan Lazički HK-elnök — politikum, a VMMSZ — Sutus Áron elnök — képviselőivel, a József Attila Művelődési Otthon aulájába vonultak át, ahol egy rövidke állófogadás után a szerbiai építésügyi, közlekedési és infrastrukturális minisztérium államtitkár asszonya és Horti László, a művelődési otthon igazgatója emléktáblát lepleztek le közösen. Az alkalmi műsort, mely Szunyog Tibor operatőr kisfilmjével rajtolt, Kőrösi István színművész vezette. Az előcsarnokban és a színpadon megelevenedő életképek többsége a helybéli iskolásoknak és azok felkészítőinek/oktatóinak, illetve a kultúrásoknak, valamint a Magyar Művelődési és Művészeti Központ igyekezetének a közös eredménye volt.

Hertelendyfalva

Az 1883 óta fennálló Hertelendyfalva székely közössége a Bukovinából hozott hagyományaihoz híven 1961 óta mondhatja el, hogy saját művelődési egyesülete van. Ady Endre neve után — öt és fél évtizeddel ezelőtt, vagyis 1969 óta — a híres székelyföldi író, Tamási Áron nevét választotta önmagának. A jelenkori ünnepséget a vojlovitzi házigazdák a farkaslaki vendégeikkel karöltve valósították meg. Újabb támpillérekkel erősítve meg így az azonos nevű erdélyi művelődési egyesülettel élő és gyümölcsöző, immáron tízéves múltra visszatekintő együttműködésüket. Az ünnepségen jelen voltak a környező települések művelődési egyesületeinek képviselői is: Székelykevéről, Sándoregyházáról, Pancsováról… Kultúránk mint erőforrás címmel pedig Hadnagy Jolán óvónő, a farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesület elnök asszonya tartott előadást. Az alkalmi festészeti kiállítás anyagát Jolán óvó néni leánya, Kertész Boróka alkotóművész készítette.

„A madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége” — idézték névadójukat a szervezők. Magasságok, mélységek és összefonódások. Itt is, nálik es. Az úton, mely hozzájuk, vagyis a hajdanán adminisztratíve is független és önálló településükhöz elvezet, megannyi az ember gyermeke elé gördíthető akadály. És hogy azért mégse tévedjen el a közibük alkalmasint az apostolok lován érkező vándor, a jótékony, csillagfényes éjbe burkolózni talán már sohasem fogó városperem egére a közeli kőolaj-finomító hatalmas fáklyái festenek pilácsot. Bőven jut mindebből le, alant, a gyepszintre is… Az utcák ilyenkor mégis néptelenek. Az utolsó külvárosi járat is bizonytalan. Odafelé még csak hagyján, de vissza?! S ekkor, miképpen Reményik Sándor versében, csak úgy magától, minden a saját helyére kerül(t). Oda, ahova az Idők kezdete óta eleve rendeltetett.