A palicsi Ivanics fivérek föld körüli gyalogtúrája a békességért (9.)

Még egyelőre semmi hír a fiúkról. Ha minden igaz, haladnak jelenlegi célpontjuk, Mauritánia fővárosa, Nouakchott felé. Addig - a nyugat-szaharai határátkelőhelytől számítva - kb. 370 kilométert kell megtenniük, mivel most a partvonaltól egy kissé beljebb haladnak, hogy hátha útközben is találnak még lakott településeket, ami (esetleg, de nem biztos!) megkönnyítené élelem-utánpótlásukat.
Hadd írjak pár sort útvonaltervükről, mivel eddig erről még nem esett szó, és többen kérdezték, egyáltalán merről merre haladnak, hol voltak eddig és hová szándékoznak eljutni. A blogjukon (http://worldwalk.blogol.hu) induláskor a következő nagyobb állomásokat jelölték ki maguknak: Szeged, Budapest, Bécs, München, Párizs, Barcelona, Gibraltár, Casablanca, Dakar, Miami, Orlando, Atlanta, Dallas, Phoenix, Los Angeles, San Diego, Mexiko City, Belize, Panama City, Buena Ventura, Guayaguil, Lima, Sidney, Brisban, Townsville, Weipa, Arnhem-fok, Darwin, Bandar Lampung, Banda Aceh, Colombo, Yapanaya, Madras, Vidzsajavada, Mormugao, Bombay...
Talán a felsoroltakból is látható, hol tartanak most, és hogy nagy út áll még előttük. Ha a ,,nagy vízen'' túli Olvasóink is olvassák a sorozatot, s netalán valamelyik említett város lakói, és szívesen látnák a fiúkat otthonukban egynapos pihenőre, hát jelezzék a www.freemail.hu elektromos postán. És ha anyagilag legalább annyival megtámogatják útjukat, mint amennyibe, mondjuk, a Hét Napra való negyed- vagy féléves előfizetés kerül, lehet, hogy barangolásukat és cikksorozatunkat is azzal a mondattal zárhatjuk: ,,Lám, összefogtak a világ magyarjai!'' De idézhetném Dsida Jenő Psalmus Hungaricus c. költeményének néhány megrendítő sorát is: ,,Elindulok, mint egykor Csoma Sándor,/ hogy felkutassak minden magyart./ Székelyek, ott a bércek szikla-mellén,/ üljetek mellém!/ Magyarok ott a Tisza partján,/ magyarok ott a Duna partján,/ magyarok ott a tót hegyek közt/ s a bácskai szőlőhegyek közt,/ üljetek mellém./ Magyarok Afrikában, Ázsiában,/ Párisban, vagy Amerikában,/ üljetek mellém!''
De szép is lenne egy ilyen kommentárral zárni a gyalogtúrázó Ivanics testvérek élményeit: igen, így volt, összefogtak magyarjaink, ahogy azt a költő is (meg)kívánta...
No, de maradjunk a prózai kérdéseknél:
- Reklámozzátok magatokat az utatok során? Betértek egy-egy szerkesztőségbe, rádió- vagy tévéstúdióba?
Ferenc: - Magyarországon még csak-csak, Németországban és Ausztriában már kevésbé próbálkoztunk önmagunk reklámozásával. Az az igazság, hogy nagyot csalódtunk a médiában. Ritka, mint a fehér holló az olyan újság és újságíró - s most nem akarok hízelegni, de ez alól talán csak a Hét Nap a kivétel -, aki azt írta, amit mi mondtunk. Kijelentéseinket legtöbbször félremagyarázták, szavainkat kiforgatták, s gyakran olyan süketségeket írtak, ami miatt utólag szégyelltem magam, s megfogadtam, hagyom a francba az egészet. Amikor elolvastam a megjelent cikkeket, nem tudtam, sírjak-e vagy röhögjek. Ennyire nem hallották, nem értették, mit mondtunk, hogy mindent ki kellett színezniük a fantáziájukkal?! S ha ennyire szélsőséges és szubjektív a mai újságírás, bizony meggondolom, kinek adok interjút, hiszen különben csak az időmet pazarolják!
István: - Igazán sok hasznunk ezekből a megjelent írásokból nem volt, hiszen helyi jellegű lapoknak és rádióknak nyilatkoztunk, mert hiszen általában kisebb városokon vonultunk keresztül. Amikor pedig beérkeztünk egy nagyobb központba, fáradtan, piszkosan, éhesen, első dolgunk az volt, hogy éttermekbe bekopogjunk, és mihamarabb élelmet kolduljunk össze. Nem igazán volt kedvünk még riportereket is látni.
Ferenc: - A média nagyhatalom, szó se róla, csak nagyon óvatosan kell bánni velük. Olvastam például egy amerikai testvérpárról, akik az 50-es/60-as években gyalogtúráztak a világban. åk egy teherhordó szamarat vittek magukkal hátizsák helyett. A szamár hátára kötött dobozban voltak a holmijuk. Valahol Iránban járva találkoztak egy újságíróval, aki aztán azt írta róluk, hogy abban a dobozban pénzt visznek, amit útjuk során egy gyermekszervezetnek gyűjtöttek össze. A sztorinak az lett a vége, hogy a testvérpárt lelőtték a beduinok, hogy megszerezzék a pénzt, amiből persze sehol semmi. Mert nem is volt, csak nagyzolt az újságíró. Az ulmi tévésekkel nekünk is volt egy szomorú históriánk. Kijöttek, s több órás forgatás meg kínszenvedés után (menjünk erre, menjünk arra, most hátizsákkal, most anélkül...), ami jobban kifárasztott, mint a gyaloglás, készítettek egy ötperces műsort rólunk, amelyet olyan jelenetekből vágtak össze, amit viszont én, személy szerint kivágtam volna a szemétre. A mai ,,szenzi-fenszi-barbis'' újságírás annyira agresszíven átformálja a személyiségedet, hogy magadra sem ismersz. Azt csinál belőled, arra használ, ami neki tetszik.
István: - A nevünket összekeverték, az adatainkat, az előéleteinket is összekuszálták.
Ferenc: - Egy szó, mint száz: feláll a szőr a hátamon, ha ilyen újságírók kezdenek pattogni körülöttem. Nahát, most itt, Afrikában nem nagyon kerül sor ilyesmire, Európában pedig - nos, nézd, lehet, hogy jobban kellett volna überelni magunkat, emiatt volt is utólag egy kis lelkiismeret-furdalásom - nem sikerült, mert nem találtunk olyan profi sajtóházra, amely nekünk is hasznot hozott volna.
- Azt olvastam, hogy a rabati magyar nagykövetség ,,kellemesen'' meglepett benneteket, de másutt milyen fogadtatásban részesültetek? Vagy a nagykövetségeket is kikerülitek?
István: - Hát e téren is vannak ilyen-olyan élményeink. Párizsban, Stuttgartban felkerestük a magyar nagykövetséget, segítettek is. Röviden körülbelül így zajlottak a dolgok: ,,Igen? Gyalog jöttek? Hű, ez nem semmi! Keresünk egy szobát, ahol megalhatnak...'' Ennyi. Se több, se kevesebb.
Ferenc: - A lyoni konzulátuson még ennyire sem törődtek velünk, bocsánatot kértek, és elmondták, körbenéztek, de sehol sem találtak szálláshelyet nekünk. Pedig még a konzulnéval is beszélgettem. å a maga habkönnyű, negédes hangján, dorombolós, neoburzsoá modorával csevegett. Aztán... De ne említsünk neveket! Szóval általában olyan személyekkel találkoztunk ezekben az intézményekben, akik úgy beszéltek velünk, mint egy láthatatlan üvegfalon keresztül, elkent, üres szavakkal kommunikáltak, nehogy véletlenül is valami olyat ejtsenek ki a szájukon, ami rossz fényt vetne rájuk. Ugyanakkor Rabatban nagyszerű, kedves arcokkal találkoztunk, s van egy olyan érzésem, hogy minél távolabb kerülünk Magyarországtól, Európától, annál jobban viszonyulnak majd hozzánk a nagykövetségeken is.
- Áruljátok már el: egy-egy ilyen látogatás előtt megborotválkoztatok, tisztát húztatok, vagy csak úgy, ahogy érkeztetek, betoppantatok oda, ahová?
István: - Európában muszáj volt borotválkoznunk, nyiratkoznunk, rendszeresen tisztálkodnunk, mert különben csövesnek néztek és szóba sem álltak velünk.
Ferenc: - A két- és háromcsillagos éttermekben, ahová bekopogtunk élelemért, bizony nagyon komolyan vették az ilyesmit. Ha a külsőnk nem volt, úgymond, sportos, és a gúnyánk mosott, becsukhattuk az ajtót magunk mögött.
István: - Na, de egészen más a helyzet itt, Afrikában! Itt minél porosabbak, izzadtabbak, zsírosabbak, szakadtabbak vagyunk, annál nagyobb az esélyünk, hogy emberszámba vesznek bennünket és segítő lelkekre találunk. Erősen gondolkodunk tehát azon, hogy szakállt növesztünk. Úgy bizony! Ha itt kikenve-kifenve lépünk az utcára, turistának, pénzeszsáknak néznek, és máris megrohamoznak bennünket alamizsnáért. Amiért viszont mi is sorban állunk...
(Folytatjuk)
Ha támogatni szeretné az Ivanics testvérpár föld körüli gyalogtúráját, a következő számlára fizetheti be pénzadományát:
Fond Omladinski eko život Subotica (za braću Ivanič)
Számlaszám: 260-5006780021378-81