Fürdés a szaharai sátortáborban

A palicsi Ivanics fivérek föld körüli gyalogtúrája a békességért (5.)
Ha valaki megkérdezné, hát elmondom: jól vannak a fiúk. Egyet pihentek Dakhlában (közben kivették István bölcsességfogát, mert útközben kiderült, az okozza a galibát), és ,,hizlalták'' magukat, hogy a Nyugat-Szahara határáig fennmaradt pár száz kilométert ,,erőteljesebben'' tudják megtenni. Újdonsült Aziz barátjuk jóvoltából (aki egy 57 éves helybeli lakos, igen művelt és angolul is beszél) igyekeztek ezt-azt megtudni a sivatagi vándorokról, akik természetesen tevével barangolnak és nem gyalog. Aziz elmesélte, hogy ezek az utazók, ha elfogy az élelmük, felvágják a teve púpját (amit állítólag a teve nem vesz rossz néven, mert meg se érzi), s annak zsírtartalékából táplálkoznak. Ha az út hosszabbra sikeredne, mint ahogy tervezték, és sem ember, sem állat már nem bírja tovább az iramot, a szaharai kalandor utolsó szalmaszálként levágja a tevét - nem, nem a húsáért - kettéhasítja, s a belsőségei között megkeresi azt a kb. 8-10 literes természetes víztartályt (hólyagot), amivel átvészelhet még néhány napot. Ferenc megnyugtatott bennünket, tevét nem vesznek és nem visznek magukkal, de nem is ezért aggódnak... Hanem: ,,A következő útszakasz keményebb lesz, mint az előbbi. Egyrészt hosszabb, másrészt el van aknásítva. Az út jobb és bal oldala, úgy 400 kilométeren, a legutóbbi háborúból visszamaradt taposóaknákkal van tele. Az aszfaltozott National-1-es útról csak néhány méterre távolodhatunk el (ameddig az út széle fel van kotorva), tehát az út szélén kell sátoroznunk, és az út szélén kell kakálnunk, miközben szélesen vigyorgunk majd az arra közlekedőkre. Ja, és kalózok is vannak, tehát a tengerpartra nem mehetünk le (az aknák miatt így se-úgy se). Nyugat-Szahara és Mauritánia határa között van egy kb. 5 kilométernyi neutrális zóna, ez azt jelenti, hogy oda se marokkói, se mauritániai rendőr vagy katona nem teszi be a lábát. Elképesztő, de az az 5 kilométer egy igazi, valódi senki földje, azaz ott szabad rabolni, gyilkolni, erőszakolni, kokainnal megtömött hajóknak kikötni... No, itt nem fogunk gyalogolni, rengetegen figyelmeztettek minket erre. Az észbontó szabadság ellenére nem szoktak atrocitások történni, de a lehetőség fennáll, és mi itt mindenképpen valamilyen járművel fogunk átsuhanni.''
No, de hogy vidámabb témák felé evezzünk, folytatjuk a fiúkkal való beszélgetést. Ahogyan megígértük, ezúttal arra a kérdésre keressük a választ, hogy hogyan tisztálkodnak.
István: - Nem mondhatnám, hogy hű, de valami nagy fürdést-mosást csapunk, mert erre nincs is lehetőségünk. Általában piszkosak és egy kicsit büdösek is vagyunk, a ruháink pedig foltosak (hát persze, mi varrunk). De mindez a munkánkkal jár, mármint a gyaloglással, ami most a mi jelenlegi foglalatosságunk. Ahogy elindulunk a hátizsákokkal a vállunkon, úgy 5-6 kilométer után már elkezdünk izzadni, s ez tart, amíg megyünk.
Ferenc: - Hát igen... megtanulunk piszkosak lenni... Az utóbbi időben azt vettem észre magamon, hogy már sokszor nem is küzdök ellene. Érzem, hogy tapad hozzám a szenny (mármint a fizikai), de odakint fúj a hideg, nyirkos szél, vagy épp elviselhetetlenül tűz a nap, s egyszerűen nem tudom rávenni magam, hogy hideg vízben megmosakodjak. Mert hiába locsolom, paskolom magamat, amikor a szél megint rám pakol öt kiló homokot, meg a sátorba is befúj, s a tiszta holmikra is rárakodik. Legyintek ilyenkor, teljesen hiábavaló minden igyekezetem a tisztaságra. Megmosom csak úgy nagyjából a hónom alját, a nyakam, az övön aluli régiókat és kész. A hát, a has majd kivárja a magáét. Úgysem ettől fogok kapni kolerát.
István: - Errefelé néha ivóvizünk sincs, mert nem tudunk 5-6 napra valót egyszerre magunkkal vinni, így hát a mosással is spórolunk. Darabszámra mosunk. Van egy váltás tiszta ruhánk és kész, ennyi.
Ferenc: - Európában természetesen ezzel nem volt gond. Mindig találtunk valahol kutat, aztán a városszéli kukákból összegyűjtöttünk annyi műanyag flakont, hogy azokban vigyünk a sátrunkhoz elég vizet, aztán kimostunk, megfürdöttünk. Ha elfogyott a víz, valamelyikünk fordult még egyet, és... Franciaországban volt a legjobb, mert ott minden városban több mosoda is működött. Aprópénzért kimostuk és megszárítottuk a gúnyáinkat. Sokszor ott ültünk órákig egy gatyában a padon, az emberek jöttek-mentek, megmosolyogtak bennünket.
István: - Európában rendszeresen tisztálkodtunk, borotválkoztunk, mert máskülönben koldusnak néztek volna bennünket és nem is igen akartak szóba elegyedni velünk. Itt, a Szaharában meg már azon gondolkodunk, hogy szakállt eresztünk, mert ha megfürdünk és megborotválkozunk, azt hiszik, turisták vagyunk, s máris elénk állnak és pénzt kunyerálnak a gyerekek. Ha nem adunk, megdobálnak kővel. Szóval errefelé előnyösebb a minél torzonborzabb küllem.
- Egyáltalán, hogyan fogadnak benneteket az emberek? Hogyan reagálnak arra, amikor megtudják, mire adtátok a fejeteket?
István: - Európában még úgy-ahogy megértettük magunkat, de itt akár százszor is elmondhatjuk, hogy föld körüli gyalogtúrán vagyunk, csak mosolyognak és megint kérdezik: honnan jöttünk, mit csinálunk? Már a végén mi gurulunk dühbe: hogy lehet ezt nem érteni? Gyalogolunk, érti? Na és.... Nem, itt ez a szó nem jelent semmit. Európából jöttek? Na és... Persze azért itt-ott vannak értelmes pofák is, akik azért tíz perc után felfogják a dolog lényegét. Akkor összecsapják a kezüket, vagy a fejüket fogják. Persze ezek nem szellemileg sérült emberek, de kell nekik idő, hogy megértsék, miről is beszélünk.
Ferenc: - Ezzel szemben Európában, főleg a germán nyelvterületeken nagyon sok értetlen alakkal találkoztunk. A legtöbb középkorú nő pl. úgy vélte, hogy nekünk nagyon jó sorunk van, hiszen nem kell dolgoznunk, végignyaraljuk a fiatalságunkat, így aztán lehet ám élni. Majdnem, hogy azt mondták, szégyelljük magunkat, hogy fiatal, egészséges férfi létünkre végiglazsáljuk a napokat, heteket. Persze gőzük sincs arról, mit jelent napjában 35-40 kilométert gyalogolni. Tíz kilométer után úgy összeesnének, hogy a mentő locsolná fel őket. Mert olyan kondícióban voltak valamennyien... Ennek ellenére elmondhatjuk, hogy az emberek többsége barátságosan viszonyult hozzánk. Ha tíz percnél tovább beszélgettünk velük, megkérdezték, éhesek, szomjasak vagyunk-e, van-e szállásunk, és felkínálták a vendéglátást. Szerintem ezeknek az embereknek köszönhető, hogy nincs még itt az Armageddon, vagyis a világ vége.
- Naplójegyzeteitekben sokszor említitek, hogy hiányoznak a barátok, hogy egyetlenegy sms-t vagy levelet nem kaptok tőlük...
István: - Nagyon sok barátom volt, akikkel sülve-főve együtt voltam otthon. Most egy-kettő maradt. Nem tudom, miért nem kíváncsiak rám többé. Megsértődtek, hogy elhagytam őket?
Ferenc: - Általában én szoktam borúlátó lenni, mivel őszi születésű vagyok, de ezt a dolgot egy kicsit másképp látom, mint az öcsém. A franciáknál összefutottunk egy kerékpárral túrázó sráccal, aki Dél-Afrikából indult Svájcba (de előtte hasonlóképpen bejárta Indiát, Indonéziát). å figyelmeztetett elsőként bennünket, hogy készüljünk fel arra, hogy a hetek, hónapok múlásával a rokonaink, barátaink, ismerőseink megfogyatkoznak, elmaradnak mellőlünk, mert azt a fajta szabadságot, amit mi - ezáltal, hogy gyalogolunk a világban - megengedtünk önmagunknak, nagyon-nagyon kevesen értik meg. Van ebben persze lappangó irigység is, mert az átlagemberek bele vannak ragadva a hétköznapi életükbe, apró-cseprő feladataik, gondjaik, céljaik, karrierjük mind-mind rabként tartják őket, s mást nem is tudnak megérteni vagy elgondolni, mint azt, amit élnek. Ehhez képest nekünk nincs családunk -- édesanyánk, Isten nyugosztalja, meghalt, édesapánk meg dűlőzik egymaga -, nincs feleségünk, gyerekünk, állandó munkahelyünk, amihez tíz körömmel kellene ragaszkodnunk, pillanatnyilag az öregség és a nyugdíj sem foglalkoztat bennünket, egyszóval egy teljesen más életvitel szerint élünk, s ez sokakból értetlenséget és közömbösséget vált ki irántunk.
István: - Kevés az olyan ember, aki követi minden lépésünket, aki segít bennünket, de ők viszont szívvel-lélekkel mellettünk állnak. Érettük érdemes lesz egyszer hazatalálni!
(- Nem unjátok már a gyaloglást, a sátorozást, a nomád életmódot? - A folytatásban erre válaszolnak a fiúk.)