Egy sivatagi sátortáborban, alkalmi ismerősökkel

2008. augusztus 25.: ,,Most érkeztünk meg Dakhlaba. Életünk legkegyetlenebb menetelésén vagyunk túl. Tíznapos gyaloglás a sivatagban, 35 kilométer feletti távokkal. Egyelőre nem tudom szavakba foglalni, hogy milyen volt... Nem tudtunk elég élelmet felpakolni, az utolsó két napon dührohamokkal, hallucinációkkal, brutális éhezéssel birkóztunk, nem vicc, több mint öt kilót veszítettünk a testsúlyunkból. Most egy kicsit éppen rosszul vagyunk az öcsémmel, mert végre ettünk, és ez szokatlan a gyomrunknak. Egy szó mint száz, életem legkeményebb túráján vagyok túl, és előbb innám meg a Bi-58-as rovarölő szert, mintsem a Szaharában kelljen élnem. Én érzem a Szahara szépségét, egy-két pillanatra magával is ragadott, de ezt a szépséget főleg azok élvezik, akik autóval vagy motorbiciklivel néhány óra alatt átsuhannak ezen a brutális kietlenségen. Brutális, igen, az, így nevezem a Szaharát: Brutális Szépség. Nagyon kemény volt, de itt vagyunk Dakhlaban, és élünk, támogatóinknak köszönhetően pedig néhány napot pihenhetünk. Ami tartja bennünk a lelket és a reményt, az a fáradhatatlan munka és az a figyelem, amelyet attól a néhány embertől kapunk, aki szívvel-lélekkel mellénk állt, és nemcsak érti, hanem érzi is, hogy itt nem egy öncélú magánvállalkozásról van szó, hanem sokkal többről. Leírhatatlanul jó érzés, hogy tudom: majd ha egyszer hazaérünk, várnak otthon bennünket az igaz jó barátok.''
Ferenc levele a Boujdourtól Dakhlaig tartó mintegy 340 km-es szakaszról szól, melyet az utolsó tíz napban tettek meg, s amelyről nagyon beszédes fényképalbumot találhatnak Olvasóink, ha rákattintanak a www. WorldWalk.blogol.hu oldalra.
De most folytassuk az Ivanics fivérekkel való beszélgetést!
* Utatok során azok az emberek is, akikkel találkoztok, bizonyára sok-sok kérdést tesznek fel nektek. Mik hangzanak el leggyakrabban?
Ferenc: - Hogy hányadik pár cipőt koptatjuk és hogy bírja a lábunk a terhelést.
* A válasz pedig...
István: - A harmadik pár cipőt szaggatjuk éppen. Először egyszerű sportcipőnk volt, aztán Spanyolországban vettük ezt a túracipőt, mely már szintén levásik a lábunkról. Hadd tegyem hozzá, hogy ráadásul én még csámpás is vagyok, ami menés közben ugyan nem látszik, de a lábbelin igen. Mire Ferenc cipője kezd kopni, az enyémnek a sarka már le van darálva. Az az igazság, hogy a lábbelinek nem szentelünk valami nagy figyelmet, a lényeg, hogy védje a lábat és meg lehessen kötni, ennyi. Akár egy fadarabon is el tudnánk mászkálni.
Ferenc: - A probléma a cipőkkel mindig váltáskor van, amikor a régit eldobjuk, és felvesszük az újat. Nos, amíg nem idomul a lábunkhoz, addig egy kicsit kényelmetlen. Spanyolországban, amikor ezeket a bőr lábbeliket megvásároltuk, vettünk egy kézápoló krémet is, én például azzal próbáltam megpuhítani a lábfej feletti részt, mert nagyon törte a kisujjamat.
István: - A cipő használati eszköz, de a láb a fizikai főszereplője a mi gyaloglásunknak.
Ferenc: - Ha most láthatnátok a lábunkat...! Végül is láthatjátok, időnként azt is lefényképezzük. A lábunk egyféle metamorfózison megy keresztül. Eddig nem észlelt kis bütykök, dudorok nőnek ki rajta ott, ahol nem kellene, a lábfej viszont fokozatosan ellaposodik, a talpunk megkeményedik stb. De a legtöbb baj a kisujjal van. åszintén mondom, a mandulán meg a vakbélen kívül talán ez a leghaszontalanabb és legfeleslegesebb testrésze az embernek. Néha elképzelem, hogy előkapok egy metszőollót, és lenyisszantom. A csonkot összedrótozom, aztán jó ötvenfokos pálesszal leöntöm, fertőtlenítem. A sok talpalástól a körmöm már eltűnt róla, az egész kisujj egy lapos, rusnya kis vakarcs hernyóra hasonlít.
István: - A túra elején a talpunkon szinte minden ujjunk alatt volt vízhólyag. Aztán elmúltak, de egy-egy nagyobb megterhelés után ismét kibújnak, s le kell őket flastrommal ragasztanunk, hogy továbbmehessünk. De a kisujj-sztori, az folyton fennálló, örökzöld téma marad. Nos, ennek ellenére a lábunk bírja a strapát. Inkább lelki eredetűek a velük való problémák. Elkövetkezik egy idő, amikor az embernek nincs kedve gyalogolni, unja a banánt, s akkor minden zavarja. Begőzöl az agya, s máris fáj a talpa, görcsölnek az izmok, feszülnek az inak, bedagad a lábfej... Amikor ott fönt, a fejben rendeződnek a dolgok, ezek a kínok is megszűnnek.
Ferenc: - Szóval a lábunk, az bírja a terhelést, a hátunk meg a vállunk viszont sokkal kevésbé. Most a sivatagban a hátizsákunk 25-30 kilót is nyom, attól függően, hogy mennyi vizet viszünk. Eleinte 8 liter vizet is bepakoltunk fejenként, most már csak ötöt, annál az egyszerű oknál fogva, hogy azt a néhány liter többletet nagyon megérezzük a vállunkon. Szinte sír a vállunk ilyenkor. Inkább bízunk a szerencsénkben, abban, hogy ha elfogy az ivóvizünk, a kamionosoktól kapunk. S csakugyan kapunk. A National-1-es útvonal, amelyen most haladunk, teherszállításra szolgál. Óránként elsuhan egy-egy kamion mellettünk. A sofőrök már messziről látnak bennünket, s szinte kérés nélkül ledobnak egy-egy palack vizet. De meg is állnak, felkínálják, hogy elvisznek bennünket egy darabon....
István: - De mi rendre visszautasítjuk őket, erre tágra nyílt szemmel és értetlenül bámulnak ránk. Aztán megvonják a vállukat, és magunkra hagynak minket: ti tudjátok...!
* Sohasem stoppoltatok? Mondjam úgy: ,,csaltatok'' egy kicsit?
Ferenc: - Ez becsületbeli kérdés nekünk. Amikor elindultunk, megfogadtuk, hogy gyalog tesszük meg azt a 40 ezer kilométert, amit kijelöltünk magunknak föld körüli túra gyanánt. Ha felhagynánk az elvünkkel, önmagunkat csapnánk be, vagyis az egész sz...-t se érne. Minek csináljuk akkor?! Persze, megtörténik, mint Rabaton pl., hogy a nagykövet felajánlotta: végigvezet bennünket a városon, megmutatja a nevezetességeket. Beültetett bennünket a hivatali autójába, s azzal körbevitt minket Rabat városában. De aztán amikor visszatértünk a nagykövetség épülete elé, onnan már ismét gyalog folytattuk tovább az utunkat.
István: - Igen, megerősítem: a gyaloglás becsületszavunk fundamentuma.
(A folytatásban: Fürdés, mosás - Az emberek reagálásai - A barátokról)