Pop, rock, funk, blues, soul, reggae, R&B, tömény szexiség, tánc, fények, füst, kiváló dalok, közös éneklés, profi zenészek, jó sound. A show kellékei mind a helyükön álltak, nem hallatszódtak fals hangok, és nem voltak üresjáratok sem.

Ahogy korábban már megírtam, még valamikor a középiskolai éveim legelején kaptam a születésnapomra egy Lenny Kravitz Greatest Hits CD-t, melyet ronggyá hallgattam. Mindig elalvás előtt tettem be a lejátszómba, és végighallgattam az első számtól az utolsóig, teljes sötétben. Lenny nekem a gimnázium, azóta nem is hallgatom túl gyakran, persze azért a koncert előtt újra betettem az említett lemezt, illetve még néhány másikat is, majd izgatottan vártam, hogy jöjjön már. Jöjjön ez a zenei Adonisz, és hengereljen le. Mert abban biztos voltam, hogy ez meg fog történni. Túlságosan sok minden kötődik a zenéjéhez, hogy ne így legyen. S igazam is lett.

Az aréna majdnem tele volt — mondjuk úgy, hogy egy gombostűt el lehetett volna ejteni gond nélkül, ami nem is baj, kevesebb tülekedés, tolakodás jellemezte a koncertet. Lenny előzenekaraként az MF Robots lépett színpadra, hogy egy funkos, jazzes, R&B-s produkcióval hangoljon rá bennünket a lényegre. Az énekesnő óriási tollakkal a fején jelent meg, mi pedig úgy érezhettük magunkat, mint a riói karneválon. Kellemes zenei felvezetést adott, csak azt sajnáltam, hogy nem pörgős ritmussal, hiszen a boogie már reggeltől a lábamban volt.

Fotó: Mathieu Bitton

Az MF Robots utolsó száma után egy rövid átszerelés következett, majd elsötétült a terem, hogy az első dal alatt még árnyékből éneklő Lenny Kravitz teljes pompájában színre lépjen. Ő pedig a húrok közé csapott, s egy új szerzeménnyel indította el az esténket. Jól kezdődött, jól folytatódott. Energiában nem volt hiány.

A koncerten több új dalt is hallhattunk, ám aki a régi slágerekre volt kíváncsi, annak sem kellett csalódnia. Felcsendült az I Belong To You, a Can’t Get You Off My Mind, a The Chamber, a Fly Away, a Let Love Rule, az Are You Gonna Go My Way vagy az egyik legjobban felépített, egy picit átdolgozott American Woman című szerzemény is, mely a koncerten egyszer csak lassulni kezdett, s átcsapott Bob Marley Get Up, Stand Up című számába. A dalok annyira jól szóltak, hogy néha azon kezdtem el gondolkodni, talán a CD-t hallgatom, ám aztán néhány meglepő fordulat megnyugtatott, hogy nem, szó sincs playbackről, bizony minden élőben szól. Ennyire jók a zenészek, s ennyire profi, összeszokott a csapat. (Egyébként azt mesélik, hogy Lenny minden fellépése előtt több mint két órát próbál, hogy minden flottul haladjon, semmit sem szeret a véletlenre bízni.)

Elvitathatatlan, hogy Lenny Kravitz szexi. S nem kicsit, hanem nagyon. A napszemüvegétől az óriási afrohaján át egészen a lábujjáig. És akkor a mozgásáról még nem is beszéltem. Nem táncol ő túl sokat, nincs koreográfus, aki megtanította neki a flikflakokat. Ő csak jobbra és balra lépeget, közben rugózik, viszont ebben a két lépésben több dög van, mint ha egy húsz félmeztelen férfiból álló tánckar szaltózna. A kevesebb már megint több. S ahogy jobbra-balra mozog, a fején az a fészeknyi haj is ritmusra rugózik, illetve ugyanígy táncolnak a láncok is, melyek a pólóját összetartják. Lennynek valóban minden porcikájában ott a zene. És minden nagyon egyben van. Laza, dögös, élvezi a zenét, jól énekel, tudja a hallgatóságot animálni, s ő az a fajta híresség, aki szeret besétálni a közönség soraiba. Ha engem kérdeztek, én ezt csak támogatni tudom minden esetben. Tett is egy jó nagy kört a koncert végéhez közeledve, felsétált az ülőkhöz, énekeltette a tömeget, majd visszament. Rajongóval szelfizett, és egy kislányt is a színpadra invitált muzsikálni.

Fotó: Mathieu Bitton

A hangzásban tehát nem volt kivetnivaló. A fényekben sem. A zenészekben sem. Lennyben sem. Viszont nem maradhat szó nélkül egy óriási gond, mely a szervezés, vagyis az Aréna hibája: nem volt kivetítő. Egyetlenegy kicsi darab sem. Ha jól tudom, már nem 1925-öt írunk, tehát azt gondolom, ennek alapkelléknek kellene lennie egy ilyen nagyszabású koncerten, hiszen mi azért mentünk el oda, hogy nézzük is a zenét, ne csak hallgassuk (ezt otthon is megtehetjük). Látni akarjuk az előadót, figyelni hogyan érzi magát a színpadon, nézni a mimikáját meg azt, ahogy táncol, illetve érezni, hogy személyes jóbarátunk. Most azonban ez nem így történt. Mi (sok ezren, azaz a koncertre látogatók több mint fele), akik nem az első öt sorban álltunk, szinte semmit sem láttunk, hiszen maga a színpad sem magas (megemelhetnék egy-két méterrel, s akkor már legalább láthatnánk a zenészt, ahogyan tízcentis figuraként forgószelet játszik). Lehet, hogy nem a kivetítőn kellene spórolni. Vagy éppen maga Lenny volt az, aki ragaszkodott ahhoz, hogy ne legyen? Kétlem. Ő azért ennél jobban szereti magát.

Mellettem két kisebb növésű lány állt, és szerintem ők semmit sem láttak az egészből, hiába nyújtogatták a nyakukat. Nagyon megörültek, amikor az előttük álló pasas a szupertelefonjával felvételeket készített, és ránagyított a színpadra, hiszen így legalább láthatták Lennyt egy picit közelebbről.

Ettől eltekintve valóban tökéletes élményt kaptam, imádom ezt a rugós hajú férfit, újra és újra elmennék őt meghallgatni, megnézni. A koncert végéig azonban volt egy hiányérzetem. Úgy tűnt, hogy a közönség még nem őrült meg kellőképpen, úgy, ahogyan az ilyenkor illik. Abban nem voltam biztos, hogy ez a zenészek vagy Lenny hibája-e, viszont hiányzott az őrület. Ám amikor megszólaltak az Are You Gonna Go My Way első akkordjai, felrobbant az aréna. Mindenki ugrált, én pedig elégedett mosollyal üvöltöttem a többiekkel a szöveget, s ez a mosoly egész héten ott maradt a szájam sarkában. Köszönöm az élményt.

Fotó: Mathieu Bitton
 

Karikatúra: Szalai Attila