Azt mondja, a sok utazás után most egy helyben szeretne maradni, alkotni. Beát a gyermekkoráról, pályaválasztásról, legjelentősebb szerepeiről, a Vancouverben töltött évről, valamint a terveiről kérdeztem.

— Szeretettel és vidámsággal teli családban nőttem fel, szép gyerekkorom volt. Tízéves korom után ez a vidámság egy kicsit megtört, mivel elindult az állandó ide-oda költözés, szóval valójában onnantól kezdve a gyerekkorom nagy része az utazásról szólt. Háromfelé szakadt a család, amit nagyon sokáig nehezen viseltem. Édesapámnak otthon kellett maradnia Pancsován, hogy anyagilag jobban tudjon bennünket támogatni, és mivel én még csak tízéves voltam, édesanyám úgy döntött, velem tart Magyarországra, Miskolcra, a két idősebb testvérem pedig Pesten élt és tanult. Zenészcsaládban nőttem fel, édesanyám hegedűs, bátyám csellista, nővérem zongorista, és én is hegedűsként kezdtem a pályafutásom. Jó tanuló voltam, mégis talán a zenében értem el mindig a legjobb eredményeket, tehetséges hegedűsnek tartottak, szép hangúnak, jó hallásúnak. Nem voltam annyira megszállottja a hegedűnek, nem igazán éreztem magamban, hogy ezt akarom hivatásnak. Mégis úgy döntöttem, zenei középiskolába megyek, így Miskolc után Pestre költöztem, és elvégeztem az ottani Bartók Béla zeneművészeti gimnáziumot.  

* Miskolc és Budapest után Amszterdam következett. Itt milyen döntéseket hoztál, milyen irányban folytatódott a művészi pályád? 

— Budapesten nagyon kemény éveim voltak, rengeteg tanulás, gyakorlás, versenyek, megmérettetés évről évre, egyre magasabb szinten. A középiskola negyedik éve után úgy éreztem, nem szeretnék tovább Pesten maradni, tovább akarok lépni. Amszterdamban volt néhány zenész ismerősöm, és a többi külföldi egyetemhez képest a tandíj is talán alacsonyabb volt, szóval felvételiztem, és felvettek. Kinn voltam néhány hónapot, viszont a lelkemben mégsem örültem az ottlétnek, éppen ellenkezőleg, ott fogalmazódott meg véglegesen bennem, amit már előtte is éreztem, hogy nem akarok hegedűs lenni. Már a középsuli harmadik-negyedik évében motoszkált bennem a vágy, hogy az operaénekesi pályát célozzam meg. Szerettem énekelni, és ebben az időszakban emlékeztem vissza a kilencéves énemre, aki Bizet Carmen operájának Habanera áriáját hallgatja, és énekelni akar. Szóval visszamentem Pestre, és jött is a lehetőség, hogy három évet az éneklésnek szánjak. Viszont be kellett látnom, hogy hiába tartanak tehetségesnek, szép hangúnak és szorgalmasnak, fizikailag mégsem voltam operaénekes-alkat, egyszerűen nem voltak meg azok az erős hangi adottságaim, amelyek már a startban szükségesek. Az énekvizsgákon viszont verselni is kellett, és rájöttem, ezen a módon sokkal jobban tudok szólni a közönséghez. Megéreztem, valójában milyen szabadon létezni a színpadon, amit előtte zenészként nem éreztem. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy ismét próbálkozni kellene, ezúttal a színészettel.

* Újvidéken kezdted meg a színművészeti tanulmányaidat.  

— Rengeteget köszönhetek László Sándor és Balázs Áron tanáraimnak, akik nagyon sok szeretettel és egyúttal szigorúan vezettek bennünket. Számomra a színészet meghozta a lelki és az alkotói szabadságot, feloldotta bennem azokat a lelki és testi görcsöket, amelyek zenészként bennem voltak. Megnyíltam emberileg, kinyílt az énekhangom, és már a hegedű is örömet okozott. Nagyon izgalmas, kreativitásban gazdag egyetemi éveim voltak, nyaranta a Tanyaszínház is szép élményeket hozott. Úgy éreztem, annak a rengeteg munkának az eredménye, amelyet Miskolcon és Budapesten belefektettem a művészetbe, az újvidéki egyetemi évek alatt végre felszínre került, és színészként tovább tudtam fejleszteni és formálni magam. De ismét hangsúlyoznám: a tanár urak, az osztály, az egész vajdasági színészgárda, a vajdasági magyar színházak, a vajdasági magyarság mind-mind mögöttünk volt, és támogatta a fejlődésünket. Az élet egy nagy csapatmunka, a saját fejlődésünket is inkább embertársainknak köszönhetjük, és csak részben a magunk szorgalmának.  

* A számodra emlékezetes szerepeket is említsük meg, és azt is, hogy milyen tapasztalatokkal gazdagodtál. 

— Már az egyetemi évek alatt is sok szép szerepet játszhattam, és beugróként is dolgozhattam Újvidéken és Szabadkán, ahogy a Tanyaszínházban is. Szakmailag hatalmas dobbantás volt, amikor lehetőségem adódott a Zentai Magyar Kamaraszínházhoz szerződni. Másfél év alatt először beugróként olyan szép nagy szerepeket volt alkalmam játszani, mint Goldoni Mirandolinája, Shakespeare Beatricéja a Sok hűhó semmiért drámából, Csurka István W-je a Deficitből, majd a saját szerepeim: a Szerelmek szerelmében Szendrey Júlia, Ibsen Nórájában Lindéné, aztán Novecento szerepe a monodrámámban, mely a mestervizsgámra készült, plusz még a gyerekelőadások. 2021 nyarától és 2022-ben Zentán nagyon sokat tapasztalhattam szakmailag, az ottani színház adta meg a lehetőséget, hogy a hajózás után mint színész újra színpadon lehessek, és ezért mindig nagyon sok szeretettel gondolok erre az időszakra.  

* 2023-ban nagyobb változás történt: Kanadába költöztél. Mennyi időt töltöttél ott, mivel foglalkoztál? 

— Kanada ismét egy nagyon izgalmas időszak volt, Vancouverben éltem egy évet. Nem titok, a páromat a Tinderen ismertem meg, és 5 hónap üzenetezés, videóhívás után úgy döntöttem, kimegyek hozzá. Elég őrült dolog volt, de hála istennek, a mi történetünk szépen folytatódott, mert azóta már férjnél vagyok. Színészként is volt lehetőségem továbbfejlődni Kanadában. Filmsuliba jártam, kapcsolatokat építettem, angolul kezdtem játszani. Csak egy évet voltam kinn, mert úgy döntöttünk, visszajövünk Belgrádba. A férjem Boszniában született, de Belgrádban nőtt fel. Nem volt könnyű döntés, főleg a férjemnek, aki kint tanult Amerikában és Kanadában, viszont megélhetési és anyagi szempontból is úgy éreztük, Belgrádban erősebb alapunk van, melyre építeni tudjuk a közös életünket. Kellett egy kis idő, amíg megszoktam, hogy ismét egy új nagyvárosban vagyok, de izgalmas helynek tartom Belgrádot. Amikor adódik lehetőségem, castingokra és színészworkshopokra járok szerbül és angolul is, így formában tudom tartani magam, emellett fenn vagyok különféle nemzetközi platformokon, folyamatosan ismerkedem, és próbálok benne lenni a színházas és a filmes körforgásban nem csak Belgrádban, hiszen lassan mindenhol, mindenkivel igyekszem kiépíteni és megtartani a baráti, kollegiális kapcsolatot. Egy szóban összefoglalva: szabadúszok.  

* Hogyan látod a jövőd? Mik a terveid? 

— A sok utazás izgalmassá tette az életem, de most úgy érzem, szeretnék egy kicsit egy helyben maradni, és nem mindig a nulláról kezdeni, hanem megpróbálni színésznőként karriert felépíteni, akár színházban, akár filmben, magyar, szerb vagy angol nyelven. Akkor érzem magam a legteljesebbnek, ha színésznőként tudok kiteljesedni, tehát a színészetet soha nem adom fel, hanem elfogadom, hogy szabadúszóként néha jönnek a lehetőségek, máskor viszont nem. Néha elgondolkodom, vajon lenne-e más is, ami érdekelne a színházon kívül. Egy-egy új hobbi kialakulóban van, talán még nyitott is lennék új, kreatív szakmák felé, de a színészet mindig az első helyen marad. Szeretnék újra színházhoz szerződni, mert az adna egyfajta biztonságot, a szabadúszást most még elég nagy hullámvasútnak élem meg. És természetesen a férjemmel építgetjük a közös kis fészkünket, a jövőbeli családalapításra is gondolunk. A tervem az, hogy jó színésznő, jó feleség, és ha isten is úgy akarja, egy napon jó anya is legyek.

A Zentai Magyar Kamaraszínház felvétele (fotó: Una Bojić)