Lélekfürdő

Lélekfürdő

Lality Áron újraálmodta a Fekete-fürdőt

Egy elvarázsolt múltdarab a szabadkai Fekete-fürdő. Romjaiban is gyönyörű, az egyszer volt Szabadka titokzatos őrzője. Rejtelmes. A szabadkaiak körében csak a Borovo utcájaként ismert, hivatalosan Dimitrije Tucović utca sugárút felőli részén, egy kapubejárón áthaladva, hátul, a ferencesek kertjének tőszomszédságában bukkanhatunk rá a város egykori fürdőjének maradványaira. S amíg az ember saját felelősségére bejárja a romokat, elgondolkodhat, vajon miért lett az enyészeté, miért nincs sem a városban, sem a közeli Palicsfürdőn egy méltó hely, ahol csobbanhatunk, megmártózhatunk, úszhatunk, feltöltődhetünk... A Szabadkán született, Debrecenben diplomázott, jelenleg Budapesten élő Lality Áron fiatal tervező a diplomamunkájában álmodta újra a Fekete-fürdőt. 

De nem csak erről beszégettünk, hanem sok mindenről. A hegedűpadról, melyből gitárpad lett, de még mindig egy raktárban porosodik. Egy másik nyertes, első világháborús pályázatáról. Japánról, fotózásról. Családról, emberi kapcsolatokról, furcsa véletlenekről és egy dzsámi előtt elsétáló apácáról.

* Miért a Fekete-fürdő?

— A Fekete-fürdő onnan indult, hogy az egyetemen, Debrecenben részt vettem egy fotográfia-pályázaton, merthogy engem nagyon érdekel a fényképészet is, nyilván abból is az épületfotózás. Leadtam egy pályázatot Szabadkáról, a Fekete-fürdőt, és nyert egy harmadik díjat. Osztott képzésben tanultam Debrecenben, alap-, majd mesterképzésen. Már a BSc-n is nagyon szemeztem a szabadkai fürdővel, viszont nagyon rövid idő állt rendelkezésemre, nem tudtam rendesen belefolyni, s ezért más diplomamunka-témát választottam, egy mászótermet terveztem Debrecenbe. Ez is egy érdekes terület, mert a testvérem hegymászó, de a városban nincs ilyen tér, s akkor támadt az ötlet, hogy egy ilyen komplexumot tervezek. Sikeres volt a védés, ám a mászóteremből azóta sem lett semmi... Szóval, így a mesterdiploma-munkám témája és címe a Szabadkai lélekfürdő lett. A szüleim ott tanultak úszni, mint oly sokan mások. Nagyon érdekes történet, ahogyan felépült...

* Megosztod velünk?

— A kiegyezés után Szabadkán is megindult a polgárosodás. Vass Géza kutatásai alapján az 1870-es évek végén épült Joó Dezső és Fürszt Emanuel gőzfürdője, előtte díszkerttel, innen a vendég a fogadóterembe lépett be, mely egyúttal vendéglő is volt, ebből fedett folyosó vezetett a kádfürdőbe, melyben tágas márványkádak és egy családi fürdő várta a betérőket. A fedett folyosó végén volt a gőzfürdő, mely egy öltözőszobából és egy nagy, márványozott, meleg vizes medencéből állt, mellette egy kisebb hideg vizessel, mely egy üvegtetőn át volt megvilágítva. A fürdő kútja is párját ritkította, víztartalma meghaladta a 2500 akót. A gőzgépezet is a legújabb találmányok közé tartozott. Délelőtt gőz-, délután társas fürdőként funkcionált. Joó később megvette Fürszt részét, így a fürdő egészének lett a tulajdonosa. Felújította az épületet, új tartalmakat kínált, állandó orvosi felügyelettel gyógyerejű sziksóterápiát vezetett be, masszázskamrát alakított ki, újabb és újabb ötleteket valósított meg. A századfordulón épülete már 36 méter hosszú volt, egy nyári és egy téli uszodával, zuhanyokkal, artézi gőz- és kádfürdővel. Az özvegye az első világháború után a fürdőt eladta Fekete Dánielnek, aki nem bocsátkozott nagyobb befektetésbe, viszont a XX. század ’70-es éveiben a fürdő még mindig használatban volt. Vass Géza rengeteget segített a feltáró munkában, Gordana Prčić-Vujnović kutatásaira is támaszkodtam, meg utána sokat jártam ki a terepre. Van egy iszonyatos energiája a közegnek, a fürdőnek, még ilyen elhagyatott állapotában is. A terek nagyon jó arányúak, és én erre az érzésre építettem fel a tervet. A mesterem Keller Ferenc volt, aki egy nagyon-nagyon jó építész, sokat tanultam tőle, a többi közt azt is, hogy mennyire fontos az építészetben, milyen érzéseket ad át az ember. Ha a díjakat nézzük, a terv elnyerte Debrecen Város Borsos József Nívódíját, majd a Magyar Építész Kamara és a Magyar Építőművészek Szövetsége Diplomadíját.

* Szabadkán lett visszhangja?

— Nem igazán. Volt arról szó, hogy előadást tarthatnék, de sajnos nem lett belőle semmi. Egyébként az is eszembe jutott, hogy a szabadkai Építészeti Kar és a Debreceni Egyetem nagyon jó projektumokat tudna közösen létrehozni. Egy szabadkai ismerősömmel, Losoncz Tiborral beszéltem erről, hogy nagyon jól össze tudnám hozni a Debreceni Egyetemnek a hallgatóit a szabadkai hallgatókkal meg tervezőkkel, illetve megmozdulásokat szervezhetnénk a városban. Kijelölnénk pontokat, ahol tervezési feladatokat találunk ki — például egy könyvtárat vagy egy meglevő épületnek az átalakítását, valamilyen új funkcióval. Sok olyan zug van Szabadkán, amelyet lehetne hasznosítani. Lennének közös prezentációk, mindenki bemutathatná a munkáját, a tanárok pedig elmondhatnák a véleményüket, amiből nagyon sokat lehetne tanulni. Debrecen rendben is lenne, ám Szabadkát időhiány miatt még nem kezdtem szervezni.

* Hogyan lett belőled tervező? Mikor kezdted más szemmel nézni az épületeket?

— Szabadkán kezdődött, hiszen tizenhét-tizennyolc évet töltöttem a városban, az általános iskolát és a középiskolát otthon fejeztem be, ez utóbbit a Politechnikai Iskolában magasépítési technikus szakon. Az édesapám tervező, így ez a szakma már gyermekkoromban hatott rám valamilyen formában. Miután tönkrement a cég, ahol dolgozott, egy teljesen új dologba fogott, a bútortervezésbe. Asztalosműhelyt nyitott, ahol jó volt felnőni. Bevont a munkájába, nyáron dolgoztam a munkásokkal, kisszekrényt, fióktartót csináltam. Vonzott az a légkör. Az általános iskola nehezebben ment, észrevettem, hogy jobban érdekelnek a gyakorlati dolgok, mint az elmélet. Így esett a Politechnikai Iskolára a választásom, s ott már jobb jegyeket kaptam. Jó osztályom, jó tanáraim voltak. Amikor elkerül az ember Pestre vagy bárhová egyetemre, akkor rájön, hogy mennyire jó a szabadkai középiskola, mert nagyon sok mindenre megtanított. De Negri Mario volt az osztályfőnököm, arra is emlékszem, hogy mindig bombáztam kérdésekkel, meg édesapámat is nagyon sokat nyaggattam.

* Hogy kerültél Debrecenbe, az egyetemre?

— A testvérem már kint volt, de egészen más szakon, biológiát tanult. Ezért döntöttem Magyarország mellett. Jelentkeztem a budapesti műegyetemre, azt jelöltem meg a második helyen, az elsőn meg Debrecent, hiszen ott volt a testvérem. A BME-n nem sikerült a rajzalkalmasságim, viszont Debrecenben igen. Szabadkán Törteli Károlyhoz jártam rajzolni, a tanárom volt, a mesterem, sokat köszönhetek neki. Nagyon jó döntés volt Debrecen, örültem, hogy nem sikerült a BME, mert a pesti egyetem nagyon személytelen, hiszen nagyon sok diák jár oda, a debrecenibe viszont kevesebbet vesznek fel, családiasabb a légkör, nagyon sokat lehet tanulni, sokkal személyesebb a tanár-diák viszony. Megemlítenék egy nevet, aki nagyon fontos, és hatott rám: Kovács Péter DLA, ő volt az első mesterem, végigkísért az egyetemi éveim alatt. Fontos ember és kiváló építész. Sokat tanultam tőle.

* Nagyon fontosak neked az emberi kapcsolatok...

— Igen, azok, meghatározóak. A díjak pozitív visszajelzések, csakhogy az ember el tud szállni tőlük, ezért nem is szeretek annyira ezekkel foglalkozni, beteszem őket a fiókba, és jól van. Inkább a munka meg a tanulás lényeges számomra, minél többet megtanulni a szakmáról, mert nagyon sokat lehet tanulni, még most is.

* Hogyan kerültél Japánba? Merthogy a japán épületekről nyílt fotókiállításod.

— A testvérem, aki pályaelhagyó biológusként hegymászó, mászó, valamint a felesége, aki matematikából doktorált, kapott egy lehetőséget Japánban. Két évig voltak kint, mi pedig a barátnőmmel, Bettivel, aki szintén építész, egy hónapot vendégeskedtünk náluk. Az egy akkora élmény volt, hogy nem is lehet elmondani! Mennyire más kultúra! Építészekként ez az egy hónap Japánban egy csúcs! Ott is milyen érdekes kapcsolatok alakultak ki, teljesen véletlenül! Egy kicsit misztikus... Mielőtt kimentünk volna Japánba, írtam Klein Rudolfnak (édesapám együtt dolgozott vele), aki már járt ott, megkérdeztem tőle, mit ajánl, mit érdemes megnézni, mire kell koncentrálni. Tanácsokat adott, úgyhogy felkészülten vágtunk neki az útnak. Az apukámtól örököltem egy könyvet, Bognár Botond Mai japán építészet című művét. A szerző Magyarországon született, Pesten fejezte be a BME-t, s utána kiment ösztöndíjjal Japánba, akkor született ez a könyv is. Szóval vettem a bátorságot, és írtam neki egy e-mail-t. Nem számítottam rá, hogy válaszol, de válaszolt. Nagyon kedves volt, ajánlott könyvet, hogy mit vegyek meg kint. Ennek ő írta az előszavát, és feldolgozza Tokió épületeit, bejelölve kis térképen, hogy mi hol helyezkedik el. Egy hónap alatt egy csomó épületet, hatvanat biztosan megnéztünk, rengeteg fényképet csináltam, ezekből nyílt kiállításom. Hú, nagyon jó épületek voltak, olyan léptékek vannak ott! Tange Kenzó Mária-katedrálisa volt a legnagyobb élmény Japánban, iszonyatosan szép épület! Miután hazajöttünk Bettivel, a bátyám mászótermébe, Japánban bement egy fiatal srác, akit Bognár Balázsnak hívnak. Kiderült, hogy ő Bognár Botond fia. Töri a magyart, mert Botond, ugye, Amerikában él, kint születtek a gyerekek, és miközben a bátyámmal beszélgetett, kiderült róla, hogy ő is építész, és Kengo Kumánál, a világhírű építésznél kisfőnök. Amikor ezt a testvérem elmesélte, felvettem Balázzsal is a kapcsolatot, és kialakult egy beszélgetés köztünk. Később a szüleim látogattak el Japánba, édesapám is találkozott Balázzsal, aki elvitte a szüleimet a Kuma-irodába szétnézni. Ez is egy álmom, jó volna valahogy visszajutni Japánba, hogy én is tudjak vele találkozni személyesen!


 

* Ennyire hatott rád Japán?

— Hogyne! A diplomamunkámra is, mindenre hatott! Ezeknek az élményeknek, új ismereteknek, a mentoroknak rengeteget köszönhetek. A mesteriskola végén tanultam a legtöbbet, akkor jöttem rá mindenre, arra, hogy az építészet nagyon öncélú tud lenni.

* Mármint?

— Olyan értelemben, hogy nincs két egyforma építész, minden építésznek megvan a saját formavilága, elképzelése egy épületről. S ez feszültségeket eredményez, irodán belül is, ha valamivel nem értesz egyet, de a másik szerint az a jó. Pedig az építészetben nem létezik az, hogy jó. Senki sem tudja, hogy mi a jó az építészetben. Vannak terek... Mindenki a tökéleteset keresi, hogy ha az emberek meglátogatnak egy épületet, akkor hasonló érzés fogja el őket, érezzék, hogy az egy szuper ház. Ezt a kellemes érzést az arányok adják, de nagyon nehéz megvalósítani. Persze lehet tanulni, de...

* Létezik erre „képlet”?

— Nagy, világhírű építészek kísérleteztek a „képlettel”, hogy milyen az ideális méret meg arány, hogy egy épület lakható legyen, meg emberbarát. A japánok nagyon jók ebben. Nagyon minimálisan terveznek, nem úgy, hogy egy négytagú családnak 700 négyzetméteres háza van...

* Hogy néha még találkozzanak, és együtt éljenek, nem?

— Igen! Borzasztó ez az igény, hogy mindig nagyobbat és nagyobbat... Nagyobb legyen, mint a szomszédé, másé. Szeretek utazni, Betti kezét Firenzében kértem meg. Nagyon különleges városka a maga módján. Mindig találkozom olyan terekkel, amelyek nagyon szépek. Összegyűjtöm ezeket a darabkákat, morzsákat, tereket, melyek számomra jók, kellemesek. Ezt az érzést szeretném egyszer a saját otthonomba odavarázsolni, például azzal, hogy a nappali tere egy belső udvarra néz.

* Bettivel, azaz Batári Bernadettel együtt megnyertétek a debreceni önkormányzat Ady-pad pályázatát — egy hegedűpadot álmodtatok meg a megújult Ady parkba. Elkészült ez azóta, lehuppanhatunk már rá?

— Ehhez a pályázathoz egy kis kudarcélmény fűződik, vagy inkább azt mondom: tapasztalat. Padot kellett tervezni, nem komolyat, hanem vicceset, fiatalosat, ötleteset. Én régen hegedültem, jártam zenedébe, amikor kicsi voltam, ez is nagyon hiányzik. A zene is egy érdekes kapocs. Innen ered tehát a hegedűpad ötlete. De ebből sajnos nem lett semmi, mert a pályázat második fordulójában kitalálták, hogy legyen inkább gitár... Azt már egyedül csináltam, mert Bettinek nem volt rá kapacitása. Nagyon gondolkodtam, hogy visszalépek, hogy hagyjuk az egészet, ha nem maradhat a hegedű, hanem gitár kell. Viszont a tanárom is részt vett a munkában, és nem akartam őt kellemetlen helyzetbe hozni. Inkább megcsináltam a gitárpadot — egy futurisztikus gitár lett, nem akusztikus, inkább egy elektromos gitár. Elvileg elkészült, láttam róla fényképet, szerintem valahol egy raktárban lehet. Épp érdekel, hogy lesz-e valamilyen jövője. De nem maradt meg jó emlékként, mert elszakadtam attól, amit szerettem volna.

* Az első világháborús emlékművel is ilyen rossz élményed volt? Hódmezővásárhely írt ki ötletpályázatot a centenárium kapcsán, a háborúban elesett hódmezővásárhelyi katonák nevének megörökítésére, s harmadik díjat nyertél.

— Nem, az egy nagyon jó élmény volt! A téma igencsak foglalkoztatott. Nem az a típus vagyok, aki görcsösen próbál valamit kitalálni, ül és szkiccel, hanem az, aki a problémát a fejben hordozza napokig, majd bevillan az ötlet. Így volt ez a perforált lemezzel. Mindig felhívom Skype-on apukámat vagy anyukámat, és elmondom, hogy mi az ötletem, de nem azért, mert tanácsot várok, hanem a reakciójuk érdekel. Volt bennem ugyanis egy rossz érzés, hiszen a perforált lemez lent van a földön, rajta a nevek, alulról meg van világítva — és az emberek ezen járnak. Mintha a halottakon lépegetnének. Továbbgörgettem az ötletet, s így jutottam el a botlatókövekig. (A botlatókövek eredetileg Gunter Demnig német szobrász alkotásai. A nemzetiszocializmus áldozatai előtt tisztelgő, macskakőre rögzített, 10 x 10 centiméteres réz emléktáblák, melyeket az áldozatok egykori lakhelye előtt helyeznek el a járdába süllyesztve, nevükhöz híven rövid időre megállítják, és emlékezésre, elgondolkodásra késztetik az arra járókat, a véletlenül „beléjük botlókat” — a szerző megj.) Ez egy nagyon erős kapcsolat, egy föld-ember-ég kapcsolat, egy határozott, függőleges vonal. Egy jó feladat volt, szerettem! Most is van egy csomó pályázat, melyen tervezünk részt venni, csak az a baj, hogy nagyon kevés az időm.

* Most egy budapesti tervezőirodában dolgozol, ez a munka a napod nagy részét kitölti. Mit csinálsz a maradék igen kevés szabadidődben szívesen?

— Nagyon sok filmet szoktam nézni, igaz történeteket, életrajzi alkotásokat, mert azok erőt adnak az embernek. Emellett sportolok, jó lenne újra teniszezni. Sok mindent szeretek csinálni, viszont nem túl sok mindenre jut idő, ha az ember este 7 körül ér haza, és reggel 9-re megy dolgozni, illetve ha szorít a határidő, akkor a szombat és a vasárnap is munkanap. Sokat gondolkodom, hogyan lehetne ebből kilépni.

* Keresed a kiutat?

— Keresem.

* Vannak már terveid?

— Valahová ki a természetbe, és állatokat meg növényeket gondozni.

* Ezt most komolyan mondod?

- Komolyan! Sokszor érzem úgy, hogy valami teljesen más inger kell hogy érjen.

* Azon gondolkodtál már, mi lehet az oka az építészettől való elfordulásodnak?

— Szerintem az, hogy az építészet nem azzal foglalkozik, ami az elsődleges célja kellene hogy legyen. Volt egy nagy építész, aki azt mondta, csalódott a szakmájában, mert az építészet a gazdag embereket szolgálja ki. Jó dolog, ha egy 700 négyzetméteres házat építesz, viszont a meglevő gondokkal kellene foglalkozni. Rengeteg terület van, mely nem lakható. Léteznek nemzetközi pályázatok — mindig vadászom rájuk —, melyek arról szólnak, hogyan lehet lakhatóvá tenni a sivatagokat. Ez egy óriási baj lesz a világon, hiszen a globális felmelegedés itt van, ezt nem lehet elintézni egy meghülyült az időjárás reakcióval. Nagyon jó feladat lenne építészetileg, gépészetileg megoldást keresni erre a problémára, ez egy nagyon jó kihívás! Tudod, hogy mit szeretek ebben a szakmában? Azt, hogy gondolkodni kell egy problémán, a megoldáson! Az már nem olyan jó, amikor le kell ülnöd, és napi tizen-egynéhány órában rajzolnod, de amíg oda eljutsz, az nagyon jó!

* Nem bántad meg, hogy ezt választottad?

— Nem. Mindig erre az ösvényre lépnék rá, mert nem csak egyvalamihez ért az ember, ha építész, nem csak egy szakmát kap, hiszen közben a szakágaknak a szakmáját is megtanulja, a gépészettől, a statikától kezdve mindent. Szóval nem bántam meg, nem is tudom, mit csinálnék mást. Talán fotóznék. A fotózás egy szempontból mankó, menekülés. Azt nem mondtam még, hogy van egy másodállásom...

* Mikor jut még erre is időd?!

— Hétvégente. Egy építészeti folyóiratnak fotózom, noha időben egy kicsit összeegyeztethetetlen a munkámmal, hiszen a jó fotóhoz idő kell. Az meg, ugye, nincs. Viszont nagyon örültem, hogy kaptam egy ilyen lehetőséget az újságtól, mert ezt még apum járatta, szabadkai egyetemistaként.

* A család része már lényegében, nem?

— Bizony! Nagyon jó érzés, hogy az árusnál leveszed az újságot, és benne van az a ház, amelyet te fényképeztél! Nemrég adtam le egy fotópályázatot, benne egy nagyon jól sikerült és egy kicsit kompromittáló szabadkai képpel. Ez egy nemzetközi pályázat a magyar építőművészetről, két-három világhírű, külföldi épületfotós, valamint Magyarország top első épületfényképésze, Bujnovszky Tamás alkotta a zsűrit. Beválogatták az én fotómat is, volt egy kiállítás a műcsarnokban. A nyáron Olaszországba utaztunk családostul, mindannyian, mert így tudunk együtt lenni, egyébként csak nagyon keveset találkozunk, havonta-kéthavonta egyszer. Mondtam a többieknek, hogy meg szeretném nézni Aldo Rossi krematóriumát. Ez egy nagyon nagy komplexum, nagyon szép tájban. Apukámat fényképeztem le, ahogy megy e felé az épület felé, s ez a kép jutott be erre a pályázatra. De nem ebben reménykedtem, hanem abban a bizonyos szabadkai képben, amelynek már mondom is a történetét: Szabadkán a dzsámit fényképeztem, kilőttem egy csomó sorozatot (érdekes dolog, dzsámi egy kisvárosban), majd összeraktam a gépet, hogy megyek haza, és már el is távolodtam az épülettől 3-400 méterre a túloldalon, amikor megláttam, hogy a dzsámi felőli oldalon sétál egy apáca. Ez egy akkora érzés volt! Visszarohantam, hogy megelőzzem az apácát, és nagyon örültem, hogy abban a pillanatban, amikor jó arányban volt a dzsámi is, meg az apáca is, egyetlen kamion sem hajtott be a képbe a forgalmas úton. Sikerült! Három fotót küldtem be, ez volt az egyik, azt a címet adtam neki, hogy Együttlét. Úgy gondolom, nem biztos, hogy az újság be akarta ezt vállalni. Ám az is lehet, hogy egy rossz kép volt...

Képgaléria

Cikkünk további képei

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink