Nem mindennapi rendezvény helyszíne volt a nagykikindai Egység Művelődési Egyesület. A közönség össze is jött, de egy nehézség mégis akadt: Stein Károly, az ünnepelt egy kissé vonakodott elmenni. Pedig nem volt olyan nap, hogy ő be ne térjen már a délelőtt folyamán az egyesületbe. Így volt ez több mint 50 évig, hiszen ő végezte a színpad és az épület karbantartását. A mindenki számára jól ismert Károly bácsi júniusban töltötte be a 90. életévét.
- Annyi virágot, édességet, ajándékot kaptam a születésnapomra, hogy hihetetlen - mondta mosolyogva. - Nem születésnap volt az, hanem valódi lakodalom! Képzelje, az asszonykórus is fellépett, egy kislány pedig csak nekem szavalt! Nincs is rá szavam, hogy milyen kedvesek voltak hozzám.
De vajon mit mesél a mindig halk szavú, csendes, a nyugalmáról ismert öregúr az elmúlt időszakról?
- Stevo Budišin tanyáján nőttem fel, ahonnan ifjú koromban többször is elszöktem. Sajnos, az apám mindig elkapott és visszavitt. Az egyik ilyen eltűnésem után nagyanyám karolt fel. Magához vett és Tóbán nevelt tovább. Apám korán meghalt. Később elkerültem inasnak. Jancsár Károly mesternél szobafestőnek és mázolónak tanultam a 30-as években. Azután Belgrádba kerültem a háború előtt, ott éltem és dolgoztam tizenegy évet. A második világháború kezdő éveit Németországban éltem le. A szakmámban dolgoztam két és fél évig. Ekkor kifejeztem a kívánságom, hogy elmennék szabadságra. Csakhogy ez nem mutatkozott olyan egyszerűnek, mint gondoltam. Habár a munkámat mindig kifogástalanul végeztem, a németek találtak valamit, ami nem tetszett nekik. Azt mondták, érett vagyok a lágerra! Állítólag csak napok kérdése volt, hogy bezárjanak. 1943. október 27-én éjjel összecsomagoltam és megszöktem. Közben szokatlan határozatot hoztam: az ötödik állomáson ugyanis leszálltam a vonatról, hogy ne fogjanak meg, és bujdosva abban a helységben töltöttem a következő három hónapot. A tervem előzőleg ugyanis az volt, hogy egy ideig dolgozom Németországban, majd hazajövök. Talán a munkához való viszonyulásom váltotta ki a bosszút: nem lőszert gyártani mentem én ki, amivel az embereket agyonlövik, hanem a szakmámban dolgozni! A háborút követő nehéz időszak engem is megviselt, különösen a gyomrom ment tönkre a mindenféle rossz ennivalótól.
Károly bácsi nemrégiben a nagykikindai Gerontológiai Központ mellett döntött, beköltözött a korszerű városi nyugdíjasotthonba.
- Nagyon szeretem a süteményeket. Sajnálom, hogy nem ehetek belőlük mindennap, csak amikor az otthonban az étlapra kerülnek. Itt valósággal tömnek bennünket, s állíthatom, hogy az ételek nagyon változatosak. A baj csak abban van, hogy mindannyian idősek vagyunk, így nem nagyon eszünk. Egy kifogásom azért lenne az ellátásra, az pedig az orvoshiány. Az otthonnak ugyanis nincs állandó, ott rendelő orvosa.
A süteményeknél jobban Károly bácsi talán a filmeket szerette. A legnagyobb passziója a moziba járás volt, ő azok közé tartozott, akik a nagykikindai mozitermekben minden vetítésre kerülő filmet megnéztek az 50-es és a 60-as években.
- Szerettem nézni a filmeket, az egyszerűeket, a bonyodalmasakat, de a ,,borzasztókat' is egyaránt. Mindent megnéztem. Két mozi volt akkoriban Kikindán, szerdáig jártam az egyikbe, aztán vasárnapig a másikba, amíg a filmeket nem cserélték. Voltunk néhányan, akik az előadásokon találkoztunk, és együtt néztük meg a vetítéseket. Ide tartózott a maga édesapja is. A matinéra is elmentünk vasárnap délelőttönként. Ö mindig egy kislányt vezetett magával - nem Ön volt az?
Igen, az bizony én voltam, csupán az idő múlt el rajtunk olyan ,,istenigazából' - ahogyan az én gyerekkoromban mondták az idősebbek. Jelenleg egyetlen mozi sincs Nagykikindán, megszokott dolog már, hogy ki-ki ,,a saját filmjét' nézi meg otthon a tévékészülék mellett egymagában. Így találtam meg Károly bácsit is az Otthonban, a szobája hűvösében, amelyet egy nyugdíjastársával oszt meg.
- Évekkel azelőtt, amikor a tévé került a mozi helyére, eljártak hozzám a barátok tévézni. Szerettem a kultúrmunkát, de szerepet sohasem vállaltam. A bábszínház kellékeit festettem, kulisszákat rajzoltam. Több előadást megnéztem, de sohasem játszottam egy darabban sem - fejezte be a történetét Stein Károly.