Ibolya és a családja

Térségünk minden temetője az ittlétünk bizonyítéka is. A kegyhelyek a bánsági népek nemzeti és vallási színességéről, az egyre inkább eltűnő világról vallanak. Nagykikindán mindhárom, a városba vezető főút temetők mellett halad el. Jellemző volt ez a 18. században a városok elrendezésében, mint ahogy az is, hogy a sírkerteknek szánt terület távolabb fekszik a lakóhelytől. A település a városiasodással negyedekre osztódott, amelyek temetőt is kaptak a városatyák gondoskodása jóvoltából.
A katolikus, azaz a Vasúti temető elnevezését a fekvése alapján kapta, s az első és a negyedik negyednek szolgál. Napjainkban sokan már csak a volt ,,német temető'-nek nevezik, amit megerősít a közelmúltban felállított emlékkereszt is a temető szélén húzódó tömegsír felett, valamint a sírkert központi helyén található domborulat, ami szimbolikus emlékmű a városból és a környező falvakból a második világháború után elhurcolt, mintegy 900 ártatlan civil számára. Elvadult, burjánzó növényzet nőtte be ezt a temetőt még alig 4-5 évvel ezelőtt. Az idegenből hazalátogatók számára valódi kalanddá vált a kegyeletadás, ha netán csupán az emlékezetére hagyatkozva kutatott az ősei síremléke után. Csak a régi pazar márvány és kő állt még büszkén, ha töredezve és meggyalázva is, de tanúskodott a világ mulandóságról és az emberi nemtörődömségről. Az utóbbi években már alig temetkeztek az itteni családi sírboltokba. Kápolna sem volt ezen a részen, az 1925-ben öntött ajándék lélekharang is rég elhallgatott már. A roskadozó temetőcsőszház több fedél nélkül maradt család számára nyújtott menedéket, de egyik sem maradt sokáig ezen a helyen. Az utóbbi időben mégis nagy változások történtek: az épület új tetőt kapott és a belsejében is emberhez méltó körülményeket teremtettek. Van folyóvíz és fürdőszoba is. Ft. Botka József plébános a katolikus hitközség nevében nagyobb összeget fordított az épületre és felajánlotta a nehéz helyzetben levő családoknak. Nemcsak lakó-, hanem munkahelynek is megfelel.
- Nem is bánom, hogy ide hurcolkodtam - mondja Gošić Ibolya, aki három hónapja tartózkodik itt a családjával. Előtte három és fél évig a Szt. Imre herceg kápolna melletti lakások egyikében éltek, amely adományként került a katolikus egyház tulajdonába. A temető gondozása is az ő feladata, valamint vállalja azoknak a síroknak a rendben tartását, amelyeket már nem látogatnak a hozzátartozók. Ibolya a férjével Mújóval hét gyermeket nevel: Hermina lányuk a legidősebb, 19 éves, férjnél van, őt követi a 15 éves Ervin, a 13 éves Tamara, Dalibor és Denis 12 évesek, Dejan 6, Róbert pedig 3 és fél éves. A család nemrégiben bővült, ugyanis Hermina karácsony táján egy kislány édesanyja lett. A férje alkalmi munkákat vállal, Ibolya mégis mosolyogva állítja: - Én meg tudok élni! Mindent beosztok. A jó Isten segít.
Úgy érzem, ezt a vallomást megfogadhatnánk sokan. Ibolyáék hárman voltak testvérek, a férje 11 gyermekes családból származik. A keze nyomán új külsőt kapott az eddig elvadult temető, de nyáron még napszámba is eljár. - Számomra ez nem a sors csapása, nem áldozat, hiszen a családomért teszem - vallja. - Nekem nem kell társaság, hiszen én egész nap ,,társaságban' vagyok. A gyerekek, ahogy nőttek, úgy vigyáztak egymásra. A plébános úrnak sok mindent köszönhetek.
Azt mondja, őt ennyire még a szülei sem segítették. Szociális juttatást csak három gyermeke kap, de büszkén hangsúlyozza, hogy ők sohasem éhesek. - Nekem a jó Isten segít, nem látom, de tudom, hogy van.
Látogatásom ennél a családnál új élményt jelentett az én életemben is. Eddig egy kicsit vonakodva gondoltam arra, milyen lehet kis gyermekekkel a temetőben lakni, de miután többször jártam náluk, egészen másként látom a dolgokat. Náluk érvényesül az örök igazság, hogy a nő, ha anya és családfenntartó, bárhova is veti az élet, szinte csodákra képes. - Tavaszra virágot veszek, és beültetem a fő kereszthez vezető út szélét. Úgy sokkal szebb lesz. A plébános úr pedig megígérte, hogy kibetonoztatja az utat! - búcsúzott tőlem a legutóbb Ibolya, és arra kért, gyakrabban térjek be hozzájuk.