Rebecca két huskyja — a rangidős Kira és Momo — sem maradhatott le a rendezvényről, hiszen a téli hónapok kalandjait együtt élték át az északi fény, vagyis az aurora borealis világában. A svédországi, csodálatos tájakról és izgalmakról készített fényképek és videók, valamint Rebi varázslatos történetei magával ragadtak engem és az egész közönséget. A nő hihetetlenül energikus és elszánt, egész lényéből az élet és a kutyák szeretete sugárzik, látszik, megtalálta önmagát és a világát ezen a bolygón, ami boldoggá teszi.

S mi kellett mindehhez? Egy család, ahol kisgyermekként sok állat vette körül Rebeccát, egy ikertestvér, aki az első huskyt hazahozta, egy séta a kanizsai töltésen, ahová a véletlen éppen akkor sodorta oda a vidékünkön oly ritkán havas tájban kutyaszánozó törökkanizsai Sleddogs Sport Serbia ötletgazdáját, majd egy saját husky ajándékba a szerelmétől kilenc és fél évvel ezelőtt (és nemsokára Kirának társai is lettek) — és Rebit húszévesen hatalmába kerítette a kutyás sportok és versenyek világa, a vágy a távoli északra, a hóba, a hidegbe. Álma megvalósításához azonban kellett egy nem tervezett szakítás is, az ezzel járó hazaköltözés Magyarországról Magyarkanizsára, ahonnan végül is elindult a célja felé. Tavaly novemberben repülőre szállt, és meg sem állt Norvégiáig, ahol munkát talált egy kutyakennelben — szánhajtó és túravezető lett, aki egyúttal a kutyákról és saját magáról, no meg a rábízott turistákról is gondoskodott egyedül, sok munkával és kevés fizetésért, úgyhogy továbbállt Svédországba, ahol már minden passzolt.

Fakunyhóban lakik, gyakran kint, a szabad ég alatt alszik, és jegesre fagyott szempillákkal ébred, ivóvízért vagy tisztálkodni a több száz méterre lévő közösségi házba jár át, túrák közben pedig a hóból vagy a befagyott folyókból, tavakból olvaszt vizet, hóviharokkal küzd, tábortüzet rak, és ételt, forró italt készít a turistáknak, szendvicseket olvaszt ki a tűz közelében, hiszen odakint 10 perc alatt minden csontkeménnyé fagy, fát fűrészel, ha langyosban töltené az éjszakát (mindenütt vannak „szabad házak”, ahová bárki betérhet — persze áram és víz nélkül), hókunyhókat ás, és táborhelyeket alakít ki, fagyos kutyaételt melegít és oszt szét több tíz huskynak, léket vág, úgy horgászik, közben ezermester is, ha valami elromlik, megjavítja, más megoldás odakint úgy sincs, magadra vagy utalva, és rájössz, hogy milyen kevés dolog elég az élethez, és hogy idehaza mennyi felesleges dolgot halmozol fel, és persze mindennap szánon áll a mínusz 20-30, olykor 40 fokban (ha megállsz, fázol, de amíg mész, és amíg mozogsz, addig jó — a mínusz 40 olyan, hogy érzed minden levegővételnél, hogy a tüdődnek nehéz, a szempillád rögtön megfagy, meg az arcod körül a hajad, a sapkád, ilyenkor maszk nélkül, valamint két-három nadrág, kabát és sapka meg kapucnik, azaz többrétegű, vízálló öltözék és lábbeli nélkül kilépni lehetetlenség), és ha éppen ráér, akad egy kis szabadideje, akkor is kutyázik, és szánt hajt — meséli.

— Szeretem a kutyákat, a velük való foglalkozást és a hideget is. Nagyon gyorsan hozzászoktam a kemény mínuszokhoz, szinte bármit tudok csinálni — kesztyű nélkül is. A sötétséget is hamar megszoktam, és azt is, amikor hosszú-hosszú hetekig nem megy le a nap: elmondhatatlan, milyen jó érzés teliholdkor fejlámpa nélkül kint lenni, csodálni az északi fényt, a csillagos égbolt alatt egyedül csak én vagyok, és a kutyák.

Merthogy Kira és Momo is hamarosan követték gazdájukat a távoli északra — ikertestvére hozta ki őket hozzá vonattal, ez egy háromnapos meg 3000 kilométeres út volt — magyarázza, és hozzáteszi, repülővel túl drága lett volna, hiszen a kutyajegyért sokkal többet kell fizetni, mint egy egyszerű halandónak. És boldogan megjegyzi, mekkora öröm volt számára, hogy a kinti falka azonnal, minden gond nélkül befogadta az ő két kutyáját.

— A huskynak a futás az élete, munkakutya, és életeleme, hogy falkában legyen. Ha egyedül van, unatkozik, nem marad kerted, nem marad semmid. Él benne a szánhúzó ősök ösztöne, és ezt nem tudod kordában tartani. Amikor kivittem őket, és beraktam a harminchat teljesen új kutya közé, életükben először álltak szán előtt nagy csapatban, de úgy viselkedtek, mintha mindig ezt csinálták volna.

A kutyaszánozás és az ehhez kapcsolódó turizmus a vidék jellegzetessége, a világ minden tájáról érkeznek turisták — olyan emberek, akik még soha nem láttak kutyát, és olyanok, akik még soha nem álltak szánon. Rebeka dolga, hogy felkészítse a vendégeket, el kell mondania, hogy mit hogyan csináljanak, és segítsen legyőzni az embereket elöntő rémületet, hiszen a hatalmas, erős kutyák láttán a legtöbb arcra ez az érzelem ül ki. A turisták ugyanis maguk hajtják a szánt — a túravezető elöl halad a maga tizennégy kutya vontatta szánján, a többiek meg a vezető állandó figyelme alatt követik őt. A táj fehéren is lenyűgöző, ezer arcát mutatja: kilométerenként van tó, folyó, fa és erdő mindenhol. Nem csoda, hogy a világ minden tájáról érkeznek vendégek a titokzatos északra: Európából főleg olaszok és németek, a legtöbben pedig Japánból és Kínából. Magyarországi vagy szerbiai turistához Rebeccának még nem volt szerencséje — nem csoda, hiszen egy ilyen egyhetes túra fejenként 1800 euróba kerül. Egyszer találkoztam egy szerbiai nővel, aki kint él Amerikában a férjével, vele tudtam szerbül beszélgetni, meg egy magyar családot túráztattam, ám ők is kint élnek Svédországban.

Rebecca csak néhány hónapra látogatott haza, az őszi szezonnyitóra két huskyjával visszatér északra, addig a maga módján pihen: hegyet mászik, túrázik, kutyázik, és azt tervezi, egy barátjával átgyalogolja Norvégiát. Én szerencsés, boldog ember vagyok, mert azt csinálom, amit szeretek, kívánom, hogy ti is találjátok meg és valósítsátok meg magatokat.

Fotók: Rebecca Sordje archívumából