A XI. század elején Angliát meghódító dánokról feljegyezték, hogy „mindennap fésülködtek, minden szombaton fürödtek, gyakran váltották ruháikat”, és szépítették magukat. A fürdés minden bizonnyal kedvelt időtöltés lehetett a francia uralkodóknál is, hiszen királyuk, V. Károly (1337—1380) halála után 1380-ban a hagyatéki leltár 24 arany, számos ezüst fürdőkádat és egy lábmosó medencét sorolt fel. Merész Károlynak ezüst fürdőkádja volt, amelyet még a csatamezőre is magával vitt.
A közfürdők különböző típusai (kádfürdő, gőz- és izzasztófürdők) egész Európában népszerűek voltak. Párizsban az ókori Rómához hasonlóan 24 órán át nyitva tartó nyilvános fürdők működtek. A jómódúak házaiban saját fürdőházak voltak az alagsorban, gőzkamrával, abronccsal összefogott fakádakkal. Azokban az otthonokban, ahol megvoltak a szükséges feltételek, szokás volt megfürdeni étkezés előtt, s ha vendéget fogadtak, szintén a fürdés után következett az étkezés.
A fürdők népszerűségét és a víz használatát a tisztálkodásban azonban egyre inkább visszaszorították a nagy járványok, majd az őket követő korabeli teóriák, amelyek szerint fürdés vagy a vízzel való érintkezés közben a bőr nyitott pórusai teljesen védtelenek a piszokkal, férgekkel, fekélyekkel és fertőzésekkel szemben. Érthető, hogy a pusztító járványoktól rettegő emberek, a megbetegedéstől tartva, hitelt adtak a „tudományos” elképzelésnek, s rövid idő alatt új tisztálkodási szokásokat alakítottak ki. Ezek lényege a „száraz mosdás” volt, vagyis minimális víz használata a látható részek lemosására, valamint parfüm a kellemetlen szagok elfedésére. A korabeli illemtankönyvek szerint a kezet és az arcot kell tisztán tartani, erkölcsös öltözetet kell viselni, és nem szabad feltűnően vakarózni (a tisztálkodás elmulasztása miatt ugyanis legtöbben tetvesek voltak). Gőzfürdők és közfürdők ugyan ebben a korban is léteztek, de csak minimális és különleges szerepet játszottak. Nem elsősorban tisztálkodásra szolgáltak, hanem sokkal inkább nyilvánosház, játékterem és kocsma keverékeinek nevezhetők, és túlfűtött szexuális légkör jellemezte őket.
A 16. század végétől nem a bőr, hanem a ruházat tisztasága lépett előtérbe. Ezen belül is nagy hangsúlyt helyeztek az alsónemű tisztaságára és gyakori váltására. A 17. század folyamán ez a szemlélet teljesen elburjánzott. A ruha státuszjelölővé vált: a legfinomabb társadalmi különbségeket is tükrözte. A tisztaságot az alsóruházat felsőruhára kibukkanó részeinek fehérsége vetítette ki. A túlhangsúlyozott fehér csipkegallérok, kézelők és egyéb, a felsőruházat hasítékain kilátszó részek voltak a tisztaság látványos szimbólumai.
Ezzel a tisztaságfogalommal szemben jelent meg a 18. századtól (a polgárság bábáskodása mellett) egy másik felfogás. Ebben ugyanolyan fontos hangsúlyt kapott a fehérnemű tisztasága, de a víz is — különösen a hidegvíz — egyértelműen tisztító, erősítő, gyógyhatású szerephez jutott. A tiszta bőrről szóló teóriák szerint a pórusoknak szabadon kell lélegezniük, hogy a testet dinamizálják, a hideg víz pedig alkalmas arra, hogy az izmokat keménnyé tegye. A tisztaságra való törekvés már nem a látszat kedvéért, hanem az egészség, életerő, energia elérése végett volt fontos, tehát a ruha alatti, nem látható részeket is tisztán kellett tartani. A víz szerepének ilyen átalakításába a 19. századtól a tudomány is bekapcsolódott: a mikrobák felfedezése elvezetett a „láthatatlan” szennyeződéshez. A 18. századi arisztokrata háztartásban jelentek meg először az elkülönített fürdő- és testápoló helyiségek, amelyek aztán a 19. században gyorsan elterjedtek a polgárság körében is. Az illemhelyek és fürdőszobák szeparálása egyre inkább erkölcsi paranccsá vált, ami aztán a városok arculatát is jelentősen átalakította a vízvezetékek és csatornázás révén.
Európában a 18. század végén kezdett általánosan elterjedni a magyar paraszti háztartásból is jól ismert mosdóállvány, kerámia (ritkábban fajansz) mosdótál és kancsó együttese, illetve a szobában vagy konyhában kialakított, elkülönített mosdósarok a benne elhelyezett tükörrel, törölközőtartóval, fésülködő- és borotválkozó-eszközökkel.
(Juhász Katalin: Meg is mosakodjál — Magyar népi tisztálkodás a 20. században, Timp Kiadó)