Lehet, hogy nem éppen így hívják, talán Arankának, az is lehet, hogy Gézának, és talán nem is esti, hanem éppenséggel délutáni, viszont ott van. Ez az az énünk, amely vígan szórná a pénzt, szórakozna, csak legyintene a gondokra, és jobban élvezné az életet, csak a szürke agysejtjeink legszürkébbjei nem mindig engedik ezt meg neki. Tudta ezt Kosztolányi, s bemutatta ezt a Zentai Magyar Kamaraszínház csapata.

Igaz, a címen kívül egyszer sem hangzik el az előadásban ez a név, viszont megjelennek az Estik a színpadon, Balázs Áron körül, mint a szellemek, mint második (harmadik, negyedik, ötödik) hangok, mint vadóc kölykök, mint lázadók. Ők ketten (hárman, négyen, öten) nagyon jó barátságban vannak, ez rögtön a darab legelején kiderül, ahol még csak ketten csevegnek egymással, és megbeszélik, hogy könyvet kellene írni. A címben is megegyeznek. Jegyezze a költő, s legyen tükörképének neve a cím, hiszen — mondja az első Esti (Dévai Zoltán) — azt nagyobb betűkkel nyomtatják. Egyszerű és logikus érvelés, egy kis pimaszsággal fűszerezve.

S indul a jelenetek sora. Az első, melyben a szegény író örökségre tesz szert, s kénytelen szétosztogatni, hiszen: „Hallod: egy költő, aki gazdag, minálunk? Ez merő képtelenség. Budapesten mindenkiről, akinek van egy kis pénze, azt képzelik, hogy tökfilkó. Ha van pénze, minek legyen sütnivalója, érzése, képzelete?”

Különféle fondorlatos módon próbál megszabadulni az örökségtől — hogy ne jöjjenek rá, pénze van, és hogy ne kopogtasson az ajtaján minden barát, rokon —, ezért mindennap postára ad valamennyi pénzt, s elküldi valakinek. Ám természetesen ez is balul sül el, hiszen egy újságíró is kap belőle, akit annyira elkezd izgatni az ügy, hogy felgöngyölíti a szálakat. Szegény Dide, szegény költő.

A világ minden gondja rászakad, amikor egy előkelő úrihölgy (Lőrinc Tímea) saját, frissen írt regényének kéziratával kopog be hozzá, melyet kénytelen elolvasni. Azaz… elolvassa vajon? Természetesen nem, viszont írói fondorlattal mégis úgy tud róla beszélni, mintha megtette volna.

Az előadásban fontos szerepe van Jolánnak (Verebes Judit), aki Kosztolányi titkárnője, házvezetőnője, olyasvalaki, mint Sherlock Holmesnak Mrs. Hudson. Aki eltűri a ház urának bogarait, próbálja betartani a szabályokat, melyeket hol meghoz, hol megszeg, és faarccal — viszont arról pontosan leolvasható véleménnyel — néhány csípős kommentár kíséretében hozza-viszi az íróhoz érkező, szívesen és kevésbé szívesen látott vendégeket.

Mogyoróssy Pali (Papp Arnold), az újságíró jelenete is zseniális. Pali megbolondul. Őrült ötleteket szajkóz, és szó szerint zabálja a cigiket. Az írótársai és barátai próbálják nyugtatni, levest tömni belé, de ő nem hagyja magát. Az őrület tüze lángol a szemében. A többiek fondorlatos módon ráveszik, hogy látogasson el a tébolydába, készítsen ott egy riportot (természetesen nem ez a céljuk vele). A bolondok háza főorvosa sem teljesen normális, ekkor kezd olyan érzésem lenni, mint ha egy filmet néznék. Egy régi vágású, fekete-fehér komédiát.

Arról is jelenet készült, mennyire relatív, hogy kinek mi a fontos. Jolán az író barátját, Patakit (Dévai Zoltán) jelenti be, aki sajnos rossz pillanatában kapja el főhősünket, éppen írói válságban szenved, a barátja pedig azt meséli neki, hogy fiának, Lacikának vakbélgyulladása van, és meg fogják műteni, ő pedig halálra aggódja magát. De hát egy költőnek, egy írónak ez nem számít (egy rutinműtét?), sokkal jobban foglalkoztatja a saját versének sorsa. Ízlelgeti a szavakat, a sorvégeket, csak látszólag hallgatja meg a barátja panaszát, ahogyan az sem figyel túlzottan magára a versre.

Az egyik legizgalmasabb jelenet Dide megőrülése, amikor is Dani barátja állít be hozzá, s egy szívességet akar tőle kérni, ám hosszas szabadkozása (reméli, nem zavar, de érzi, hogy mégis...) kihozza Didét a sodrából. Az önbizalom nélküli, unalmas kisember mintapéldányát formázza meg Virág György, könnyezve nevet a közönség, nem lehet kibírni. Ráadásul mindenki ismer egy Danit, aki beül az emberhez, és csak ontja, ontja az unalmat. Az író a végére egészen kikel magából, szemében az őrültek zavart tekintete fedezhető fel, s együtt sóhajtunk fel vele, amikor sikerül kidobnia barátját, aki igazából csak azért ugrott be, hogy kölcsönkérjen egy újságot.

Frappánsan kötődik az első felvonás a másodikhoz, Dide ugyanis nem kap levegőt az említett látogatás után: annyira felidegesíti és kifárasztja magát, hogy fuldokolva esik össze.

És sötét. És szünet. És világos.

És már egy vízparton állunk, ahol éppen Dide életét menti egy férfi, Elinger (Nešić Máté). Egyszemélyes felmentő sereg, egy rajongó. A megmentett persze hálából mindent megígér, pénzt ad, barátkozik, aztán egyszer csak azt veszi észre, hogy Elinger úr a lakásában lakik. Hasonlóan jár a szegény özvegyasszonnyal (Lőrinc Tímea) is, hiszen nem tud ellenállni a könyörgésének, pénzzel és kapcsolatai megmozgatásával segít rajta, ám ő is elkezd a fejére nőni. Elinger és az özvegyasszony jelenetei egymással váltakozva fokozódnak az elviselhetetlenségig, a verésig, „a paradicsomból való kiűzetésig”. S éppen ez az a pontosság, mérték, amellyel a rendező, Mezei Kinga, valamint a dramaturg, Góli Kornélia fokozza a jeleneteket, illetve teszi a darabon belüli történeteket (töredékeket) szinte filmessé és hihetetlenül izgalmassá.

Az előadás egyik legironikusabb pontja Wilhelm Eduard Von Wüstenfeld tudományok doktorának, konferenciák elnöklőjének, professzornak a megjelenése s alvása, hiszen Szilágyi Áron egy teljes jeleneten át valóban nem csinál egyebet a színpadon, csak alszik.

Közben a másik Áron (Balázs), azaz Dide mesét mesél nekünk, ébren levőknek az alvó elnökről: „Az elnök megnyitotta az ülést, és szemét lezárta. Az elnök bezárta az ülést, és a szemét kinyitotta. Az elnök öreg ember volt. Nagyon öreg ember volt. Nagyon öreg volt, és nagyon fáradt. Nyilván ezért nevezték mindenütt a közművelődés fáradhatatlan harcosának.”

Azt is elmeséli, hogyan aludt az elnök, aki eközben álmában tekergeti tovább a történet fonalát: „Mesterien, bámulatra méltóan, tökéletesen aludt, utolérhetetlen művészettel. [...] Finoman is aludt, választékosan, úrian, hogy úgy mondjam, előkelően és udvariasan is. Például sohase horkolt, sohase csorgott a nyála. Mértéket tudott tartani.”

Kosztolányi híres hősszerelmes volt, ez a vonal azonban még sincs túl hangsúlyosan ábrázolva az előadásban. Megjelenik ugyan egy török hölgy (Verebes Judit), ám ahogyan érkezik, úgy suhan is kifelé. Nem ez volt a lényeg. Nem ő a Nő. Ezért megkockáztatom, hogy még ez is sok volt. Azaz nem sok, de ha nincs, nem hiányzik.

A színészcsapat brillírozott. Már megint. Úgy látszik, Mezei Kinga keze alatt ez már csak így van. Be tud kapcsolni a társulati tagokon gombokat, Balázs Áron pedig egy új oldalát mutatta meg számomra, ezért nem tudok mást mondani, csak emelni parókámat mindenki előtt. Taps a lámpáknak, a betűrengetegnek, a földön a papíroknak, az állandóan igazgatott műanyag parókáknak (melyek később kalappá avanzsálnak), a zenének.

A csapat: Balázs Áron (Jászai Mari-, Pataki-gyűrű- és Sterija-díjas), Dévai Zoltán, Lőrinc Tímea (Pataki-gyűrű-díjas), Nešić Máté, Papp Arnold, Szilágyi Áron, Verebes Judit, Virág György. Rendező: Mezei Kinga (Jászai Mari-, Pataki-gyűrű-díjas). Színpadi adaptáció: Góli Kornélia. Zene: Mezei Szilárd (Sterija-díjas). Díszlet: Ondraschek Péter. Jelmez: Aleksandra Pešić.

S hogy még kíváncsibbá tegyük azt, aki még nem látta a darabot, álljon itt ez a néhány sor:

„Csak az élhet, aki teljesen el van készülve a halálra, s mi, ostobák, azért halunk meg, mert csak az életre készültünk el, és mindenáron élni akarunk. A rend, melyet magad körül látsz, voltaképp rendetlenség, s a rendetlenség az igazi rend. A világ vége pedig a világ kezdete. Ezt akartam közölni veled.”