(Egy utazás története)
A közelmúltban Erdélybe utaztam. Ügyes-bajos dolgaim intézése végett Budapesten keresztül vágtam neki a kellemesnek ígérkező útnak. Nagyon boldog voltam, szinte röpködtem örömömben, mint a madár tavasszal, ágról ágra, emlékről emlékre. 1980-ban jártam először Erdélyben. Akkor három hetet töltöttünk ott történelmünk színhelyeink felkereséséért. Csaknem három évtized távlatából most felelevenítettem és elemezni kezdtem a gondolatban azóta már számtalanszor átélt élményeket. A sok kedves, lélekmelengető, de sokszor szívszorító élmény közül egyetlenegy gyakran vissza-visszatér.
Minden állomáshelyünkön nagy zsivajjal ültük körül a terüljasztalkánkat, hiszen ,,tarisznyánk”-ban bőven volt elemózsia. A Szent Anna-tó mellett történt, amikor ránk köszönt egy szikár, hosszú bajszú székely pásztor.
- Jó napot, jó étvágyat! - üdvözölt bennünket.
- Tartson velünk! - válaszolta a férjem.
- Köszönöm, nem vetem meg - válaszolta. - Három éve nem ettem húst. Szalonnát igen, meg tepertőt is, de húst, azt nem.
Ezt a kifejezésmódot, hogy köszönöm, nem vetem meg, én addig még sohasem hallottam. Lenyűgözött. Emlékszem, rántott húst tettem két szelet kenyér közé, és odanyújtottam neki. Nem harapott bele, hanem kettétörte, és az egyik felét egy gyűrött újságpapírba kezdte csomagolni.
- Ne csomagolja be, tessék elfogyasztani, van még, szívesen adunk uzsonnára is!
- Elviszem a gyerekeknek, ők sem ettek húst Isten tudja, mióta - válaszolta csendesen.
Ekkor a férjemmel megpakoltuk a tarisznyáját, nem törődve azzal, hogy marad-e nekünk. A székely embernek könnybe lábadt a szeme, s mielőtt megköszönte volna szívélyességünket, megígértette velünk, hogy nem megyünk el innen, amíg ő hamarosan vissza nem tér, szeretné ugyanis meghálálni kedvességünket, mégpedig erdei szamócával meg szederrel. Mert gazdag ám az erdő nyáron! És mi visszavártuk a székelyt. å pedig megjött. Teli tarisznya gazdagsággal. Kiöntötte kempingasztalunkra, s boldogan kínálta a fiúkat. Beleharaptak a vadalmába, csipegettek a szamócából, de arcukra kiült a nemtetszés fintora. Nem ezekhez a fanyar ízekhez voltak szokva. Közölték is hamarjában, hogy ők ezt nem szeretik. Ekkor az édesapjuk olyan szigorúan, parancsolóan (népiesen mondva cudarul) nézett rájuk, hogy ették és csak ették a természetes táplálékot. Ezt a pillanatot azután többször is kibeszéltük. Apa rendreutasító, feddő pillantása az évek folyamán még néhányszor megvillant, de ahogy telt-múlt az idő, mind ritkábban volt rá szükség.
* * *
A közelgő nyár melege új magatartásra kényszerített, amikor Topolyán felszálltam a sokunk számára fájó emléket magába záró Avala vonatra. Különös szerepe volt ennek az ügyvitelinek is nevezett expresszvonatnak a kilencvenes években. Most turista szerettem volna lenni rajta. Pedig ezerszer megértem már azt, ami most történik velem. Nincsenek égbetörő vágyaim, csak belebódultam a közelgő nyár illatába. Számomra a boldogsághoz nem pénzre van szükség, hanem csendre, gyönyörű intelligens csendre. A vonat kellemesen zakatolt, az utasok olvastak, szundikáltak vagy belefeledkezve gyönyörködtek a búzatáblák smaragdzöldjében. A vasút mellett nincsenek óriásplakátok, melyekről vad színek és formák néznének le rám, de van nyíló pipacs!
Gondolataimba mélyedtem, a mező pompás színei feledtették velem a közelgő napfordulót. Attól kezdve ideje leszedni vagy betakarítani az egymás után érő terményt. Ezen a napon a levelek megfordulnak, annak jeléül, hogy a Nap befejezte az útját.
Egyszer csak megtört a csend. Szabadkán felszállt egy hölgy, s miután annak rendje-módja szerint a fülkét irodává változtatta műszaki felszereltségével - laptop, mobiltelefon fülhallgatóstul, számológép, ceruza stb. - teli torokból hozzálátott üzleti ügyeit intézni. Elmúlt öt perc, tíz, útitársai kezdték kellemetlenül érezni magukat, méltatlankodva csóválták a fejüket, volt, aki meg is rázta a hölgy karját, úgy kérte csendre, aztán lassan más ülőhely után néztek, hogy minél távolabb kerüljenek tőle. Csomagostul menekültek a másik utazófülkébe, csak hogy ne hallják ezt az ízléstelen csevegést. A hölgyeményt azonban ez csöppet sem zavarta, egyszerűen tudomást sem vett semmiről. Én pedig elővettem a jegyzetfüzetemet, s jegyzetelni kezdtem a hallottakat. Név szerint sorolta, ki mekkora szar (elnézést) a cégben. ,,150 kérdőív. X. Y. elszámította magát, le van szarva - ismételte. M. autójába berakjuk a három számítógépet, akkor is el lesz szállítva. Húszszázalékos lesz a mandarinos szusi. Ne A.-val foglalkozz. F. és J. is hülye. Csak magaddal foglalkozz! A rendes mellett két másik üzletet is csinálhatunk, júniusban próbaüzemmódba helyezhetjük. Ha csinál 1500 pontot, akkor is hatszázalékos...”
Szabadkától Kiskunhalasig kb. két óra, azaz 120 perc vámvizsgálattal együtt az út. Addig megtudtuk, név szerint is, hogy ki mekkora hülye, kinek fizeti és kinek nem a vízumot. Kinek jut tízezerből nyolcezer. Ami extrajutalék a szponzoroknak, az háromezer. Ha tíz ilyet megcsinálsz, akkor 120 ezer a jutalék... Hajmeresztő volt. A nyugalomra vágyó utastársai akarva-akaratlanul is tudomást szereztek sok olyasmiről, amihez semmi, de semmi közük. Azt is megtudtuk, hogy hétfőn Adán a Laguna étteremben találkoznak a biznisztársak. Amikor végre leszállt a vonatról, fellélegeztünk, én pedig arra gondoltam: erre a nőszemélyre gyermekkorában biztosan nem nézett rá feddőleg senki, hogy kis illemre tanítsa. Szülei nem tanították meg neki, hogy mit, hol, mikor, hogyan illik tenni, de arra sem tanították meg, hogy tartsa tiszteletben embertársai jogait.
A következő felszálló már rövidebbre fogta közölnivalóját, de arra sem lehetett nem odafigyelni: ,,B...d meg, haza köll mennem, bedöglött az öreglánynak a dereka. Elb... a hétvégémet!” Tovább nem folytatom. Nem épp nyomdafestéket tűrő szavak voltak.
Most, hogy előttünk a nyár, a fenti példa a táborok egyik programpontja is lehetne. Talán jó lenne a szórakozáson és az oktatáson kívül a kulturált viselkedés szabályaival is megismertetni a jövő nemzedékét. Hogy ne csak a dreai Lurkóház lakói tudják: ha befejezted az evést, az evőeszközt szorosan egymás mellé kell helyezni a tányéron.