home 2024. június 14., Vazul napja
Online előfizetés
Koporsóban az évszázad üzlete
Milan Mišić (Megjelent a Politika 2014. december 7-ei számában)
2014.12.09.
LXIX. évf. 50. szám
Koporsóban az évszázad üzlete

A Déli Áramlat lényegét tekintve inkább volt politikai, mint gazdasági projektum. Minden olyan mesésnek tűnt, csakhogy ennek a mesének végül nem lett szerencsés a végkifejlete. Az ország önerő nélkül részesült volna egy hárommilliárd eurós infrastrukturális beruházásban, mely évi 300 millió euró bevételt hozott volna a költségvetésnek

Két és fél ezer ember kapott volna munkát, energetikai biztonság is járt volna vele, a befektetőknek csali lett volna...

A Déli Áramlat gázvezeték kiépítése minden elemét tekintve az évszázad üzlete lett volna Szerbia számára, s ebből a szempontból nézve kevésbé volt fontos, hogy mindezért igen szolid előleget fizetett az ország: az állami kőolajfeldolgozót, a NIS-t jóformán ingyen adta el az orosz partnernek, a bányajáradékot pedig minimális összegre szorította. A lényeg a kilátásban lévő pozitív egyenleg volt.

Most, amikor a Déli Áramlat Oroszország és a Nyugat közötti geopolitikai, geogazdasági összecsapás áldozata lett, amikor Putyin a múlt héten Törökországban bejelentette a projektum halálát, s az elhunyt koporsójába az utolsó szöget a Gasprom első embere, Sergej Miller is beleverte („vége van, a projektumot lezártuk”), nem volt más hátra, mint a politikai életben, illetve a médiában kifejezésre juttatni a mély sajnálkozást és a gyászt.

Ehelyett mi mindezt hitetlenkedve fogadtuk, s abban bíztunk, hogy egészen biztosan feltámadunk. Ez azonban nem fog sikerülni. Minden objektív boncolás azt fogja ugyanis végül bizonyítani, hogy az elhunyt már a kezdetek kezdetén is súlyos beteg volt.

A Déli Áramlat elsősorban politikai, és nem gazdasági projektum volt. De ha így van, akkor hogyan lehetséges, hogy az EU fontos tagjai (Ausztria, illetve Olaszország, és még Magyarország is), valamint azok befolyásos energetikai vállalatai melléálltak? A válasz világos: a gáz egy olyan áru, amely nagy hasznot hoz.

A projektum lényege és egyúttal a legnagyobb gyengesége az volt, hogy az orosz gáznak más utakon kellett volna eljutnia a régi vevőkhöz. A két ukrajnai vezeték helyett a Déli Áramlat a Fekete-tenger alatt, Bulgária, Szerbia majd Magyarország érintésével vezetett volna Ausztriába és Olaszországba — tegyük hozzá: horvát, bosnyák, szlovén (és görög) leágazással. A nélkül a rizikó nélkül, hogy elzárják a csapokat, ami sokszor megtörtént az ukrán vezetékek esetében.

Mégis mi volt a baj? Hiszen Oroszország hat EU-tagállammal és Szerbiával már réges-régen megkötötte a bilaterális egyezményeket. De miért halogatták folyton a csövek lefektetését (kivéve a kiépítés kezdetén), és miért kezdett az egész egyre inkább a túzokra, és nem a verébre hasonlítani?

„A szerelemhez két fél kell” — mondta nemrégiben Putyin. A szerelmet pedig az EU mindvégig elutasította. Ennek az volt az oka, hogy az említett egyezmények ellentétesek voltak az unió jogszabályozásával, amire egyébként már a Szerb Európai Mozgalom az első jogi elemzésében felhívta a figyelmet, és arra figyelmeztetett, hogy „az évszázad üzlete az évszázad perévé válhat”.

Nem csak jogi gondok voltak. Ha lett volna ugyanis politikai akarat, akkor ezt gyorsan áthidalhatták volna, a már nagyban működő Északi Áramlathoz hasonlóan.

Végül az ukrán válság volt az a pont, amely felerősítette az orosz gázfüggőségtől való szorongást Európában (a kontinens egyébként szükségleteinek harminc százalékát fedezi ebből, igaz, az érintett hat állam száz százalékban függ az orosz gáztól).

Mindez vélhetőleg nem is lett volna olyan erős hivatkozási érv, ha a geopolitikai sakktáblán nem került volna előtérbe Ukrajna szerepe. Oroszország eddig még a krízises időkben is megbízható beszállítónak számított, vélhetőleg azért, mert amennyire Európának szüksége volt gázra, neki annyira volt szüksége pénzre (az olaj- és a gázexport adja az orosz GDP 30 százalékát).

A jogi zűrzavarhoz egyébként Szerbia is hozzájárult: annak idején úgy írtuk alá a Déli Áramlatról szóló szerződést, hogy közben teljesen ignoráltuk, hogy 2006-ban az ország az EU Energetikai Közösségének a szerződő állama lett, s az ebből fakadó kötelezettségek pedig kollúzióban álltak az orosz gázegyezmény szerződésével.

Nehéz elhinni, hogy ezt nem tudtuk. Úgy tűnik, abban bíztunk, hogy sikerül majd ezen átsiklani, elvégre ugyanebbe a helyzetbe került az EU hat tagállama is. Politikusaink mindvégig elhallgatták a per lényegének a tárgyát, s úgy tettünk, mintha Szerbiának ebben nem is lett volna szerepe, s gondoltuk, hogy mindezt majd „Oroszország és az EU egymás között elintézi”.

Mindezek után egy teljesen új helyzet állt elő: az európai gázfogyasztás visszaesése (melyet a Politika múlt csütörtöki számában a Gasprom egyik vezetője is elismert), az EU piacának a túltelítettsége és az a tény, hogy ez még legalább egy évtizedig így is marad majd.

A Déli Áramlat gazdasági logikája elleni merényletet végül aztán az olaj árának drasztikus esése követte el. Most az olaj negyven százalékkal olcsóbb, mint júliusban volt, s ez igen nehéz helyzetbe hozta Oroszországot.

Az orosz pénzügyminiszter ezekben a napokban jelentette ki, hogy emiatt az ország mintegy 90-100 milliárd dollár kárt fog szenvedni (a nyugati szankciók veszteségét negyvenmilliárdra becsülte). Ebben a helyzetben a Déli Áramlat nyereségessége pedig csak úgy lenne lehetséges, ha a gáz ára jóval magasabb lenne annál, mint amennyit a piac jelenleg fizet.

A projektum elsődleges megtérülési mutatóit tehát revideálni kellett Moszkvában, s az EU ellenkezése mellett ez volt az a „nagyobb erő”, amelyet Putyin emlegetett.

Az elhunyt családtagjai közül leginkább Szerbia és Bulgária gyászolhat. Arra ugyan van még némi esély, hogy az orosz B-terv, az úgynevezett Kék Áramlat, mely Törökországba szállítja majd a gázt, egy leágazása Szerbiába is vezessen, csakhogy ezt már a saját eszközeinkből kellene megépítenünk, pénzünk pedig erre nincs. Sőt, a tranzitból származó nyereség is elmaradna. Minket is elért tehát az ázsiai átok, mely szerint az elefántok összecsapásának az igazi áldozata mindig a harc terepét adó gyep.

Milan Mišić: 1948-ban született. Külpolitikai kommentátor. A Belgrádi Egyetem Politikatudományok Karán újságírói szakon szerzett oklevelet. 1972 óta dolgozik a Politikában. Két mandátumban dél-ázsiai (1978—1982, 1986—1989), egy mandátumban pedig távol-keleti (1989—1992) tudósító volt. 2001 és 2005 között a Politika fő- és felelős szerkesztője. 

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..