Ez nem valami ócska amerikai film kezdete, ez a zord XXI. század Vajdaságban. Kényes téma, mindenki hallgat, senki sem osztja meg szívesen a tapasztalatait, meglátásait. Pedig mindenki tudja, hogy ez így senkinek sem jó, főleg a gyerekeknek nem. A viszonyokat jól ismerő tanerőt sikerült rávenni, hogy mondja el észrevételeit a roma gyermekek oktatásáról, neveléséről. Tudni kell, hogy az ország lakosságának 1,4 százalékát teszik ki a romák, Szerbiában ők a harmadik legnépesebb kisebbség a magyar és a bosnyák után, Vajdaságban azonban csak a hetedik ebben a rangsorban. A populáció számbavételét nehezíti, hogy sokuknak nincsenek személyes iratai, nincs hivatalos lakcímük, sokan családostul vagy akár közösséggel vándorolnak elképzelt céljaik megvalósításának irányába. Ennek érdekében képesek felrúgni a vélt vagy valós állandóságot. Ezt a feltevésemet erősíti meg a sokat látott, tapasztalt nevelőnő, Csenge is:

— Látom, mennyire más világban élnek, mennyire elmaradott környezetben nőnek fel ezek a gyerekek, mennyire nem foglalkoznak velük, nem törődnek a lelki világukkal. Pedig a romáknál már a terhesség alatt is nagyon fontos a gyermek. Amíg kicsi, addig nagyon óvják, vigyázzák, de ha már jó messzire el tud szaladni az anyjától, vagy ha jön a következő baba, attól a pillanattól szinte az utca neveli. A szülők attól függően, hogy összevesznek-e, vagy hogy ki kivel van együtt, képesek egyik helységből a másikba cipelni gyerekeiket évente akár többször is, és három-négy iskolát váltani. Persze ez nem segíti a kicsik fejlődését, mégis annyira könnyedén kezelik ezeket a dolgokat, hisz ezt szokták meg, ebbe nőnek bele. Ez nekünk, akik próbáljuk megteremteni utódainknak az állandóságot, nagyon furcsa.

Előfordul, hogy egy négyéves gyerek nem kap enni, nem jár óvodába, hanem a nagyobbak vigyáznak rá, akik emiatt nem tudnak elmenni az iskolába. Ekkor történik meg az első „félrecsúszás”, mely kirekeszti őket a társadalomból. Az a legnagyobb gond, hogy nem íratják be őket az óvodába, és ezért elmaradnak a társaiktól, hátrányból indulnak, amikor iskolába kerülnek. Az iskolába indulásra sem mindig idejében kerül sor, arra is volt már példa, hogy valaki tizenöt évesen lett elsős! A szülők különféle kifogásokkal nem engedik óvodába, iskolába gyermekeiket, vagy kifizetik a büntetést arra az évre, amikor nem taníttatják őket. Számukra nem az oktatás a legfontosabb. Azért járnak iskolába, mert ezért pénzt kapnak, hisz jár nekik a szociális segély, és a Szociális Központ ellenőrzi őket.

Sajnos nagy hátránnyal kezdik meg az első osztályt, nem ismerik a színeket, az alapvető formákat, nem tudnak bánni a ceruzával, sokan nem is beszélnek rendesen magyarul. Az első év azzal telik, hogy óvódás szintre hozzuk őket. Gyorsan tanulnak azonban, a nyelveket, a matematikát könnyedén elsajátítják, de körülbelül két évvel vannak lemaradva az átlagos magyar diákoktól. A képességeikkel nincs különösebb baj, csak a szorgalomra nagyon nehéz rászoktatni őket, hiszen az ő világukban mindegy, mikor esznek, mit csinálnak, az idő nem számít. A következő fordulópont az életükben, amikor a 6-7. osztályba érnek. Sok lány már érett, a fiúk elcsábítják őket, és iskola helyett inkább barátkozni mennek. A fiúk viszont ekkor már kezelhetetlenek, és nem sokan fejezik be a nyolcadik osztályt. Erre később is van lehetőségük, hiszen bizonyos időközönként szerveznek felnőttképzést, úgynevezett esti iskolát.

Nehéz a kitörés

A romák egyik legégetőbb gondja, hogy körükben rendkívül alacsony az iskolai végzettség. Társadalmi helyzetük javulásának talán ez a legnagyobb akadálya. A romák negyede nem jár iskolába, de az iskoláskor előtti intézményekben is alul vannak reprezentálva. Sok szülő azért nem küldi általános iskolába a gyermekét, mert nincs rá pénze. Az utóbbi időben egy kicsit javult a helyzet, hiszen egyre több roma idejében íratja iskolába a gyermekét, aki a negyedik osztály végére meg is tanul rendesen írni, olvasni, számolni. Sokan eljutnak a felsőbb osztályokba is, de az évszázados megszokásokat néhány év alatt nem lehet elfelejteni. S ha a gyermekek a szülőtől nem kapnak megfelelő iránymutatást, akkor az iskola, illetve a nevelők munkája kevés. Hiszen melyik gyermek az, aki nem a szabadabb, „nomádabb”, kalandosabb életformát választaná?

Még csak panaszt sem hallok, amikor kérdezgetem a gyerekeket, hogy ki mi szeretne lenni. — Ti, ugye, nem segélyből akartok élni? A legtöbben azt válaszolják, hogy ez nem annyira fontos, ők így is megélnek, hiszen mindenük megvan, ami számukra napi egy margarinos kenyér!