Egy meleg vasárnap délután indultunk útnak. Ahogy haladtunk úti célunk felé, a távolból megpillantottuk a város felett kirajzolódó Fruška gorát. Előbb érkeztünk Újvidékre, ezért volt időnk sétálni, fényképeket készíteni. Fordultunk egyet a sétálóutcán, és a kirakodóvásárt is megnéztük. Amikor elérkezett az idő, a színház felé indultunk. A jegypénztárnál hatalmas sor állt, így csak hosszas várakozás után tudhattuk a kezünkben a jegyeket. Körbenéztem az előcsarnokban, ahová úgyszólván tódultak a nézők. Mindenki beszélgetett, csak duruzsolást, zsibongást lehetett hallani. Hirtelen arra lettünk figyelmesek, hogy a lámpa pislogni kezd, így jelezvén, hogy bemehetünk a nézőtérre. Elfoglaltuk a helyünket, és néhány perc múlva elsötétült minden — kezdődött az előadás. Telt-múlt az idő, és úgy elröppent, hogy szinte észre se vettük, hogy vége lett az első felvonásnak.

Kiültünk az előtérbe, és arról beszélgettünk, hogy kinek melyik szereplő a kedvence, milyen csodálatos, humoros az előadás, remek a forgatókönyv, milyen nehéz feladatuk van a művészeknek, mert színészkedniük, énekelniük és táncolniuk is kell egyidejűleg. Arról is szó esett, hogy a dalok fülbemászóak, szépek, és a jelmezek is igen látványosak.

A történet arról szólt, hogy Dorkát, a főszereplő kislányt és kiskutyáját, Totót, elsodorja a vad forgószél. A történet során találkoznak a Madárijesztővel, aki észt akar kérni Óztól.  Megismerkednek a Bádogemberrel, akinek szív nélkül értelmetlen az élete, és az Oroszlánnal, aki mindentől fél, és bátorságra vágyik. A barátságos Északi Boszorkány segít nekik eljutni a nagy varázslóhoz, Ózhoz, a gonosz, ármánykodó Nyugati Boszorkányt pedig közös erővel győzték le.
A második felvonást lélegzet-visszafojtva figyeltük. Nagy sajnálatukra az előadásnak vége lett, a szereplők kifogástalan alakítását pedig vastapssal jutalmazták a nézők.

Fáradtan ültünk be az autóba a hugimmal, és egymás szavába vágva addig elemeztük a látottakat, amíg el nem nyomott bennünket az álom.