"Midőn Mohammed kimondá, hogy amint egy Isten van az égben, úgy egy úr leend a földön, nagyon jól tudá, hogy a föld többi urai mily gyöngék ellenében s mint rontják egymást közösen. A sok nagy népek apró fejedelmei annyira el voltak foglalva csekélységes ügyeikkel, hogy Mohammed egész bizonyossággal vélte meghatározhatni: hány nap múlva fog Belgrádon ünnepelni és azután Budán, azután Bécsben, azután Párizsban.
És bizonyára, ha az első dátumban meg nem csalódik, a többi könnyen bekövetkezhetett volna.
Midőn százhatvanezer emberrel s iszonyú ágyúival Nándorfehérvár alatt megjelent, a magyarokon kívül a fenyegetett népek egyike sem küldé ellene ígért seregeit. A budai országgyűlés rémülettel hallá a hírt, csak a Cilley-Gara-párt és Hunyady nem osztá a rémületet." (Jókai Mór: A magyar nemzet története regényes rajzokban)
Az 1456. esztendőben Hunyadi Jánosnak sikerült Nándorfehérvárnál egy időre feltartóztatni az oszmán sereget, és ezzel az akkori Magyar Királyságot, Európát és a kereszténységet is megóvta az oszmán veszedelemtől. A török sereg 1456. július 3-án érkezett meg Nándorfehérvár alá. A sokszoros török túlerő ellenére magyar győzelem született 1456. július 21-én, 550 esztendeje. Hunyadi János győzelmének emlékére kondulnak meg minden délben a harangok. Vajon hányan vagyunk még, akik ezt tudjuk?
Kiért szól a harang? - kérdeztük a héten.
FODOR Gábor palicsi hitoktató:
- Számunkra, magyarok, keresztények számára különös jelentősége van a déli harangszónak, és azt hiszem, az alapműveltségünkhöz kellene hogy tartozzon ennek az ismerete. Az 1456-os esztendő a magyar és az egyetemes történelem számára egyaránt jelentős dátum. Ebben az évben Hunyadi János nem egy sima győzelmet aratott az oszmán sereg felett, több volt ez annál, a kereszténységet védelmezte Nándorfehérvárnál. A déli harangszó pedig, amelyet III. Calixtus pápa még 1456. június 29-én elrendelt a Nándorfehérvár elleni török támadás kivédésére irányuló könyörgésként, a diadal után a győzelem jelképe lett. 1456. július 22-e óta - immár 550 éve - minden délben, minden templomban a nándorfehérvári diadal emlékére kondulnak meg a harangok, és hirdetik Hunyadi János és a nándorfehérvári védők hősiességét.
Azt hiszem, ma is sokat tanulhatnánk a régi korok nagyjaitól, elkelne most is néhány Hunyadi János. Igaz, most nem a török fenyeget, és nem is a kereszténység a tét, teljesen más vész leselkedik a magyarokra, és lehet - ha későn érkezik a segítség -, hogy ebbe belepusztulunk.
MIKLÓS Erzsébet tiszaszentmiklósi nyugdíjas:
- A harangok minden magyar hívőközösségben megszólalnak reggel, délben és este. A reggeli harangszóra ébredők hálát adnak az Istennek, hogy nyugodt és bajmentes éjjelük volt. A déli harangszó Hunyadi Jánosnak, a törökök ellen vívott nándorfehérvári csata győzelmét idézi. E győzelem emlékére szólnak délben a harangok. Az esti harangszó a munka utáni megnyugvást idézi és egyben hálaadás az Úrnak a napi eredményes munkáért. Napjainkban nyugodtan hozzátehetjük, hogy a harangok a megmaradásunkért is szólnak. A magyar ember a harangszó hallatán kalapját leemelve ad hálát Istennek, ki ezért, ki azért. A harangzúgás nemcsak szomorúságot, bánatot vagy veszélyt, de örömet is tolmácsol. A mi hívőközösségünk a harangok megszólaltatásával értesítette a falu lakosságát, hogy a temetőben levő kopjafára felkerült a kereszt.
MOLNÁR Rózsa oroszlámosi tanítónő, hitoktató:
- 1456. június 29-én hirdette ki III. Calixtus pápa Imabulláját, amelyben elrendelte: minden templomban mondjanak imát a pogányok ellen, délben pedig háromszor kongassák meg a harangokat, amellyel ,,jel adassék minden hívőnek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak." A pápa megválasztásakor Konstantinápoly visszafoglalását tűzte ki célul, ezért hirdetett keresztes hadjáratot is. Ám Európa uralkodói közömbösen fogadták ezt a tervét és nem segítettek megvalósításában.
A közhiedelem szerint a déli harangszó a nándorfehérvári győzelem emlékére szól. A történelmi feljegyzések szerint egyszerre érkezett meg Európa városaiba a győzelem híre és a pápai levél. Ezért húzták/húzzák meg a harangokat azóta délben is.
Így, sok száz év után a harangszó kissé mást jelent már számomra, mint elődeinknek... Maga Hunyadi János is életét vesztette pestisben nem sokkal a nándorfehérvári csata után. Ez az esemény nyitást jelentett Európa felé, hiszen nemsokára Hunyadi Mátyást, a kultúraszerető, mindenre nyitott királyt választották Magyarország uralkodójává, aki odafigyelt magyarjaira, s ha van igazságalapja a róla szóló történeteknek, bizony, nem hanyagolta el nemzetét.
Mi magyarok, akik az anyaországon kívül élünk, bizony elhanyagoltnak érezzük magunkat, akár a Felvidéken, akár Erdélyben, Kárpátalján vagy a Délvidéken. Még mielőtt a hálátlanság bélyegét sütnék rám azok, akik bizonyítani tudják, mennyi segítséget kaptunk anyagiakban Magyarországtól, azoknak annyit üzenek, hogy nem éheztünk-fáztunk soha ott, ahova születtünk. Inkább a lelkünk éhezik és fázik azóta, amióta mostohagyermekei lettünk az anyaországnak.
Még ezt is elviseltük nagyon sokáig, de az már túl sok elfáradt, elcsigázott lelkünknek, hogy most, amikor a határok szinte maguktól nyílnak meg Európa egyesítése végett, a szegény rokonok valahogy megint kívül rekednek.
Sokkal kényelmesebb ugyanis kevés magyarnak jólétet biztosítani, mint mindnyájunknak befogadó meleget adni. Úgy látszik, nemcsak a nemzet testét csonkították meg a trianoni határsáv meghúzásakor, hanem a magyar szíveket is...
Calixtus pápát nem támogatta akkor Európa. Úgy látszik, Magyarországot sem támogatja ebben az ügyben most. Vagy mégis? Csak épp nem azok kormányozzák a mai Magyarországot, akiket igazságos Mátyásnak nevezhetnénk?
Számomra, értünk szól a harangszó, értünk, akik kívül rekedtünk. Nem a diadal harangszava ez, hanem a sóvárgásé.
Az Imabulla most is üzen, azoknak az anyaországbelieknek, akik még tudnak és akarnak értünk imádkozni.