Ládi József és neje, Erzsébet

Ládi József 1930. december 29-én született Torontálvásárhelyen. Mestervizsgáját az asztalos szakmában tette le, de közösségének művelődési mozgalmában is mesterfokozatot szerzett: hat népszínműben és két daljátékban játszott főszerepet, szervező tagja volt a Rehák Rózsa által beindított dél-bánsági folklór-fesztiváloknak, a kávéházi profi zenekarok megszűnése után pedig amatőr zenekarokkal igyekezett fenntartani a magyarnóta-kultuszt. A VIVE rendszeres fellépője.
Volt. Ecce homo - íme az ember lexikográfiai tömörségében. Torontálvásárhelyen egy új színházépület készül haló poraiból feltámadni, amiben - hisszük -, újra lesz zsibongás, élet. De hogy festett hajdanán errefelé a művelődési élet a várva-várt színház előszöri felépülése előtt, idején és után? Kérdéseinkkel ahhoz az öregúrhoz kértünk bebocsáttatást, akinek e dél-bánsági magyar falu szinte mindegyik fejlődési szakaszában jelentős szerepe volt.
- Emlékszem, nagy esemény volt az, amikor a színház végre beköltözött a Színházba. Annak első szerkezete egy négy színt is mozgatni tudó forgószínpadként működött. Beállítottak előre néhány színt, s amikor a jelenet megkövetelte, csak elfordították az egészet. A közönség ezt nagy lelkesedéssel fogadta, egyszerűen szenzáció volt ez abban az időben. Idővel ezt a megoldást elhanyagolták, a kulisszákat kidobták, és bevezették a függönyrendszert - gombolyodik lassan az egymásba szövődő emlékek tarka fonala. Afféle beavatási szertartásként számos megfakult fényképről réges-rég elporladt emberek is köszöntenek egy-egy néma mosollyal, nemcsak egy buggyos csikósnadrágban ostorát pattogtató legényember. A Csikós népszínmű egykori surbankó legénye ezen az esten remegő kezekkel tárta ki visszaemlékezéseinek tárházát előttem. - Debeljačán két színjátszó csoport működött akkortájt. Az egyik a népszínműveket adta elő - ebbe tartoztam én is -, a másik pedig a daljátékot kezelte. Abban az időben ezek voltak a menő zsánerek. Mielőtt ebben a pillanatnyilag felújítás alatt levő színházépületben beindult volna az élet, valójában egy nagy kávéház, a Papp-kocsma termét alakították át színházzá, mert a végében volt egy kis színpad. Csak a székeket kellett másként elrendezni. Újonnan épült színháztermünk már eleve nagy befogadóképességű volt hatszáznegyven férőhellyel. Minden színdarabunkat legalább kétszer telt ház előtt játszottuk.
- Még pótszékeket is tettek be a terembe - szólal meg ,,váratlanul” Bözse néni is, Józsi bácsi halk szavú neje, aki párjának szinte minden rezdülését mindenkor féltő szelídséggel követte.
- Olyan nagy volt az érdeklődés a faluban - villan párjára némi sértődöttséggel Józsi bácsi tekintet.
- Nem volt tévé... - ,,felesel” újból a hitves. - Egy-két sikeresebb produkciót közkívánatra harmadízben is előadtunk. Idehaza. Mert ezekkel a színdarabokkal vendégszerepeltünk is.
- Ezen a képen én is rajta vagyok - ad most már nyomatékot szavának a néni. - Mert különben nem volt szokásom menni a truppal. Ezt az Erzsikét - mutat rá a csipkézett szélű fotográfián egy mosolygós kisnagylányra - csak úgy engedték el szülei egy vidéki nótaestre, hogy elvállaltam: gardedámja leszek. Más világ volt akkor - vonul vissza végül elhalkulva. Ellenben itt marad az a csodálatos, kettejük egymás iránti szeretetéből, tiszteletéből és hűségéből évtizedek óta újra és újrateremtődő légkör, amely észrevétlen engem is beburkol. Mint mindig, amikor befordulok hozzájuk néhány jó szóra. - Jártuk a magyarlakta településeket - emel ki Józsi bácsi következő gondolata a hirtelen rám törő érzésekből. - Afféle vándorszínészek is voltunk. Nagyon büszkék arra, hogy abban az időben nekünk volt a legnagyobb színpadunk. A hozzánk látogató vándortársulatok szinte áhítattal léptek ki a deszkákra, hiszen olyan nagyszerű környezettel, mint amilyennel mi rendelkeztünk, csak a nagyvárosokban találkozhattak. Akkor még jók voltak a díszletek, a kellékek. Volt próbatermünk is, amivel aztán később kárpótolni akarták a Tükrös kávéházat. Mert mint ismeretes, a Tükröst kilakoltatták, helyére pedig az Ifjúsági Otthon került. A neves kávézót ,,sarokra szorították”, s mivel akkor még szűknek bizonyult, megtoldották hát a színház tíz-egynéhány méter hosszú és öt méter széles, táncpróbákra is alkalmas próbatermével.
A felnőttek közé tizenhat éves koromban cseppentem be szerepelni. Sári bíró volt a darab címe. Szükség volt egy olyan magamfajta suhanc béreslegényre, akinek imitt-amott énekelnie is kellett, majd éppen az énekhangomnak köszönhetően kaptam a későbbiekben nyolc ízben is főszerepet. Az akkori színdarabok, népszínművek operettszerűek voltak: ha a lány maga maradt a színen, akkor énekelt, és a legény is rendszerint énekelve lépett be... Népdalokkal és magyar nótákkal volt telitűzdelve a színdarab. Így kaptuk örökségül, így csinálták a régi öregek, mi is így folytattuk. A rendezést az idősebb szereplők vállalták át, mi ifjoncok pedig bíztunk az ,,öregek”-ben. Saját rendezőgárdánk volt, például Tóth Bandi bácsi, a kereskedő, Sepsey Bandi bácsi, a borbélymester, Kiss Benke bácsi egyszerű parasztember. Ezek az emberek a több éves játék alatt annyi tapasztalatot gyűjtöttek, hogy a népszínművek rendezésétől sem riadtak vissza. És meg is csinálták becsületesen. Kiss Gábor bankhivatalnok inkább a daljátékokat rendezte. Az Akácfavirágot. Ezzel a műfajjal egyetlen komolyabb érintkezési pontom volt, a János Vitéz, és ezt egypárszor az orrom alá dörgölték bizonyos körökben, amikor a múlt és a jelen eseményeit hangosan is párhuzamba merészeltem állítani. Szóval a János Vitéz rendezését egy hivatásos rendező vállalta fel, a szabadkai színház tagja, a hangszereléssel pedig az Újvidéki Rádió kamarazenekarának karmesterét bízták meg. A kellékeket is a szabadkai színháztól kaptuk, és azt hiszem, ez volt a legnagyobb színielőadás, amit Debeljačán valaha is megcsináltak. Egyébként rendszeresen jöttek hozzánk vendégszerepelni a szabadkaiak, a nagybecskerekiek vígjátékkal, dalos kabarékkal. Az első népszínmű, amit a debellácsi nagyszínpadra vittünk ki, az 1953-ban előadott Sárga csikó volt. De mint mondtam, játszottam a Sári bíróban, a Nánai bíró lányában, a Csikósban... Egyikünknek sem fordult meg a fejében soha, hogy pénzért szerepeljen, vagy hogy az alakításáért jutalékot kérjen! Nem! Örültünk annak, ha bekerültünk a darabba. Mert nem mindenkinek adatott meg, hogy színpadra lépjen. A népszínművek rendezője testre szabott szereposztást alkalmazott, ahol nem volt szükség nagy alakításra, mindenki önmagát játszotta.
* A népszínművek viszont szinte máról holnapra eltűntek...
- A népszínműveknek támadt egy óriási, pozíción levő ellenlábasa, aki azt a célt tűzte maga elé, hogy egyszer s mindenkorra átalakítja azokat, és ,,modernizálja” az aktuális társadalmi rendszer, vagyis a kommunizmus szellemének megfelelően. A gazdag lány/fiú - szegény legény/leány élethelyzetek már nem illettek bele az ,,egyformaság” képébe, sőt mi több, a Sárga csikót alaposan át is írta az illető. És persze ostoroztak, gúnyoltak bennünket, ha valahol meg mertünk jelenni az ebből a miliőből merített népszínművel. A kritika lehurrogott minket, hogy az nem korszerű, nem megfelelő, azt már az idő eltaposta, nincs rá szükség. Ezért a rendezők is menekültek az ilyen színdaraboktól. A népszínműveket sikeresen leépítették. És belőlünk is egy darabkát...
* Azt akarja mondani, hogy ezek az amatőrizmus szellemében működő népszínművek valójában erősítették az akkor még egészséges, de el-elbóbiskoló nemzeti öntudatot?
- Helyes a dörgés. Debellács egy olyan magyar sziget volt Dél-Bánát térképén, amelyet telibe talált az iparosodás. Az ideköltöző iparosok egy bizonyos középréteget alkottak, akik nemcsak a színjátszást igényelték, hanem a kávéházi életet is. A falunak két olyan kávéháza volt, ahol állandó zenekarok muzsikáltak. Cigányzenekarok voltak ezek, amelyek a repertoárjukat, műsorukat a magyarországi kottákra alapozva állították be, vagyis csak magyar nótákat és magyar operett-részleteket játszottak. Mind az intelligencia, a zsidóság és az úriasabb társadalmi körök által látogatott lokálban, mind a Pocsay-féle kávéházban, ahol a ,,többiek”-nek a Nagybecskerekről szerződtetett cigánybanda valamelyike muzsikált. Mindez közvetve is erős hatással gyakorolt a nemzeti öntudat megtartására. A budapesti rádió adásait itt nagyon jól lehetett fogni. Emlékszem, napjában többször is sugárzott magyarnótaműsort: reggel nyolckor, tízkor aztán ,,Jó ebédhez szólt a nóta', majd délután, este. Tíz órakor az Emke Kávéházból énekeltek helyszíni közvetítéssel abban az időben László Imre, Kalmár Pál, Orbán Sándor, Mindszenthy István, a kor ünnepeltjei. A zenekarok szinte versengtek, melyikük illeszti hamarabb repertoárjába a nép által kedvelt dalokat, nótákat. Itt, Debellácson például odáig ment a dolog, hogy a kávéházi zenekarok csak magyar nótát muzsikáltak, és a lakodalmakon is csak magyar nótát húzott a prímás. Sajnos, ez azt is eredményezte, hogy a telepes ősök és a más vidékről betelepülő magyarok hagyományos dalait lassacskán kiszorította a nóta. Nóta szólt az ablakba kitett rádiókészülékekből, amit a szomszédság padokon körülülve hallgatott, és ez a zenei zsáner épült be a népszínművekbe is. A faluban valódi versengés folyt a más-más iparágat képviselő rendezők között, ki tud többet és jobbat felmutatni. Tasnádi frizer szereplő is volt egyben, az említett Sepsey Bandi bácsi a Liliomfit rendezte színpadra. A tűzoltók rendezésében mutatták be például a Nánai bíró lánya című népszínművet, amelyben a szerepeket a tűzoltók családtagjai, ismerősei között osztották ki. Rendezett a Nagygazdakör, az iparosok, még az iskola is foglalkozott a helyi diáktehetségek felkutatásával, akik később különböző színdarabokban szerepeltek is. Meg kell azonban hagyni, az idősebbek nem mindig nézték jó szemmel, hogy soraikba fiatalabbak is vegyüljenek.
* Ön szerint milyen jövője van a torontálvásárhelyi magyar művelődési mozgalomnak?
- Addig, amíg élnek magyarok a faluban, a magyar kultúrának is lesz jövője. Persze, ez attól is függ, lesz-e olyan bátor ,,kultúrember”, aki a keblére meri vonni ezt az intézményt, vele élni, érte küzdeni. Magyarán, a szívén hordozni ,,választottjának” sorsát. Meglátásom szerint egyetlen Kultúrház, így a debellácsi sem lehet egy kiválasztott kör tulajdona, hanem olyan közjó, amiben mindenki fellelheti a saját tehetsége, affinitása szerinti szórakozást. Ehhez viszont terepmunkásokra van szükség. Olyan ,,kulturális hittérítőkre”, akik megkeresik az önmagukba burkolózó embereket, és a színházon keresztül új tartalmat lopnak be azok mindennapjaiba. Mint annak idején... Sajnos, elmúltak már azok az idők, amikor egymásnak adták a kilincset a jelentkezők azzal az ambícióval, hogy szeretnének színpadra, a Kiválasztottak Körébe kerülni. Ma a pénz beszél. Az amatőrizmus lelkes hívei régebben is elég magasra tették a mércét. Rendezett színpadot, meleg termet, kifogástalan világítást és technikai felszerelést... egyszóval: hivatásának élő ,,főrendező”-t igényeltek. Olyan embert, akinek gyökerei nemcsak fizikailag fonódnak egybe az itt élő családok gyökereivel. Sajnos, amatőr pályafutásom során erre mifelénk kevés ilyen embert volt szerencsém megismerni.
*Csaknem nyolc évtizednyi termékeny életpályájára isszatekintve van-e olyan dolog, amelyre úgy érzi, kár volt az erejét pazarolnia?
- Van egy kedves nótám, aminek az a címe, hogy Kidőlt keresztfának nem köszön már senki. Ez vonatkozik most már énrám is. Azt hiszem, megtettem minden tőlem telhetőt, amit az adott idők társadalmi-politikai körülményei megengedtek. Magamat adtam. Ma sincs ez másként, de az élettapasztalataimat nincs már kinek fölajánlanom. Életem során sok jót, még több rosszat tapasztaltam, de a belőlük fakadó bíráló visszaemlékezéseket egyesek személyük elleni támadásként élnék meg. Ez, sajnos, csak haragosokat szülne, megoldást viszont nem. Afölött azonban aligha tudok felhördülés nélkül napirendre térni, hogy napjainkban a nemzeti öntudat ifjú szívekbe való plántálására egyesek már pénzért sem hajlandóak?! Nemrégiben egy tanítóval vitáztam erről, aki azt vágta a szemembe, hiába sózom az agyát, ő csak annyit dolgozik, amennyit fizetnek neki. Ezek után mire számíthatunk? Csodára, hogy azért mégis sarjadnak majd emberek, akik kielégítik megszunnyadt magyarságunk ébredező művelődési igényét? Én bízom ebben a csodában!