* Melyik volt az első szerep, amely már jelentősebb színészi kvalitásokat kívánt tőled?

— A Leonce és Lénában Valerio szerepe. Ott éreztem először, hogy egy más ember bőrébe bújhatok. Ez akkor, középiskolásként még nem volt tudatos, azt csináltam, amit a mellényzsebből előhúztam, minden „ádámos” gesztikulációt, mozgást belesűrítettem. Az első igazán nagy kihívás negyedikes középiskolásként a Félelem és reszketés Szabadkán volt, melyet Kucsov Borisz írt, rendezett, és most újra ezen dolgozunk majd a KDSZ-ben. Akkor a főszereplőt, Rault játszottam, sok szövegem volt, s egy komolyabb karakterívet kellett végigvinnem, szóval ott kerültem először izgalmas színpadi szituációkba.

Fotó: Szerda Zsófi

* Az ember amatőrként kap hideget-meleget, melyik lök végül a pálya felé?  

— Ez függ attól, hogy milyen pedagógusai vannak. Én hálás vagyok Borisznak, mert mindig őszinte volt velem. Nem aranyoskodott, nem ferdített, mindig az őszinte véleményét mondta meg, ami építő jellegű volt. A KSZV-ken sem kaptam túl sok jót, de ennek is meg kell látni a mögöttes tartalmát, mert olyan személyektől kapja az ember, akikre felnéz, s igyekszik megérteni, mit miért mondanak. Nem azért fogalmaznak meg negatív kritikát, hogy eltántorítsanak, hanem hogy építsenek. Mezei Kinga egyik mondatára például a mai napig emlékszem. A Valerio-szerep kapcsán jegyezte meg a zsűri, hogy túljátszom, de akkor még nem tudtam, hogy ez mit jelent, nem tudtam, hol a határ. Kinga azt mondta, figyeljek arra, hogy egy szép, virágos bokorrá váljak, ne pedig tövisekkel teli rózsává. Aztán ugyanebben az évben megkaptam a legjobb férfi főszereplő díját a KSZFV-n, pedig a kritikák alapján nem gondoltam volna. Nagy meglepődésemben jól elraktároztam tehát mindazt, amit mondtak, és próbáltam ezek mentén javítani, csiszolni magamon.

* A Szutyok című előadás volt az egyik vizsgaelőadásotok, melyben egészen más oldalad mutattad meg, egy komoly, drámai szerepet játszottál. Egy nagyon jól sikerült előadásról beszélhetünk, szerinted ez minek köszönhető? Összeszokott az osztály a negyedév végére?

— Biztosan ez is közrejátszott, és nem akarok senkit isteníteni, túldicsérni, de muszáj megemlítenem Pálfi Ervint, aki negyedévkor érkezett hozzánk, amikor Hernyák György tanár úr nyugdíjba ment. Ervin egy egészen új színt hozott. Keveset tudtunk próbálni, s az elején még párhuzamosan zajlottak a Tánc próbái is Lénárd Róberttel, mely szintén nagyon izgalmas munka volt, de színészileg ennyire pontos és precíz próbafolyamaton még nem vettünk részt, mint a Szutyok esetében. Szinte minden replikán átmentünk vagy ötvenszer, főleg a lélektanilag nehezebb részeken. Voltak nagyon nehéz jelenetek. Az egyiket olyan sokszor próbáltunk, hogy Lea már elsírta magát, és nagyon megható volt, amikor Pálfi odament hozzá, megölelte, s azt mondta: igen, ilyen ez a szakma, rengeteget elvesz, de rengeteget is ad, ezért szeretjük. Végig nagyon precíz, pontos instrukciókat kaptunk, és jó hangulatú próbafolyamatot tudtunk magunk mögött. Talán ezek a tényezők azok, amelyek meglátszanak a végeredményen.  

* Az akadémián melyik volt az a tantárgy, amellyel a legjobban megküzdöttél?

— Két nagy színészi hiányosságom a beszédtechnika és az akrobatika. A testkoordinációm nem a legjobb, néha teljesen tudattalanul csinálok dolgokat, amelyeket utána nem tudok megismételni. Nem tudom magam úgy látni kívülről, mint akiknek jó a koordinációja. De jó kapcsolatban voltunk a tanárnővel, szerette, hogy néha belevittem a mozdulatokba a saját személyiségem, még ha nem is iskolapéldaként csináltam, amit kellett. A másik a beszédtechnika. Az l hangzóim sok esetben szerbesek, dolgozom rajta a mai napig, hogy minél jobb legyek.

* Sokszor láttunk humoros szerepben, és jól is áll neked. Ezeket élvezed, vagy jó, ha van kihívás is?

— Szeretem a humoros szerepeket, hiszen nem könnyűek, megkövetelik a jó poentírozást és a tiszta játékot. Másrészt kockázat is van benne, hogy karakterszínésszé válok, amit nem szerettem volna, de az akadémián szerencsére komoly szerepek is megtaláltak a már említett Tánc és a Szutyok című előadásokban. Vártam már ezeket, mert úgy éreztem, ki kellett lépnem a humoros Ádám bőréből, és fejlesztenem a lélektani részt is. Most már azért hiányzik a humor, mert sok önbizalmat adott az ilyen szerep, ahol ha jól csinálod, rögtön mérhető a reakció a közönség részéről. Ha nevetnek, jól végzed a dolgod. Viszont meg kell tanulnom nem mellényzsebből dolgozni, s jelenleg ez a legnagyobb kihívás számomra, hogy levetkőzzem azokat a rám jellemző gesztusokat, amelyeket a humoros szerepeknél előveszek, s új perspektívából nyúljak hozzájuk.

* Egy zenekart is alapítottatok, ez az Álompolgárok, s a Színes Szilánkok Diákszínpad a Pál utcai fiúk című előadásához zenét is szereztél. Akinek nem a zeneszerzés a szakmája, az könnyen rábólint egy ilyen felkérésre?

— A zenekart még az Európa Kollégiumban alapítottuk. Nekem van egy zenei alapképzésem, harmonika szakra jártam, tamburazenekarban is játszottam, és később Hernyák tanár úr motivált, hogy zeneileg is fejlesszem magam, mert egy színésznek sok mindenhez kell értenie. Egyébként én is ezt vallom, hiszen a színházban a művészet minden ága találkozik. Izgatott a zeneszerzés, de volt bennem félelem is, hiszen nem volt benne tapasztalatom. Éjszaka, amikor nem tudtam aludni, sokszor elővettem a Sziveri-összest, mert beleszerettem a világába, a témáiba, a képekbe, melyeket használ a verseiben, s ilyenkor kitaláltam rájuk valamiféle zeneiséget. Az együttes közben bővült, a fölsőbb és az alsóbb évesek közül is csatlakoztak hozzánk, így a tagok: Hodik Annabella, Varga Benjámin, Kőműves Csaba, Dudás Dani, Tóth Dani, László Roland, Greguss Lilla, Gusztony Endre és Dedovity Tomity Lea. Aztán egy évvel ezelőtt felhívott Tóth Dani, hogy a Pál utcai fiúkat rendezi, szereznék-e hozzá zenét. Először megdöbbentem, de megörültem, és igent mondtam. A többiek is partnerek voltak ebben, ráadásul sokat segített Dienes Ákos, aki a stúdiómunkát elvégezte, s létrejött egy öt dalt tartalmazó előadás. Nagyon szeretem, és büszke vagyok rá. Jó látni, hogy mekkora sikerük van a gyerekeknek, és mennyire imádják játszani.

* A KDSZ egy kis társulat. Elbújni, kimaradni nem nagyon lehet produkciókból. Ezt élvezed, vagy azért helyez rád egy kis súlyt?

— Kucsov Borisz valóban sokat hozzátett ahhoz, hogy elinduljak ezen a pályán. Rengeteget tanultam tőle, s az ő hatására kezdtem el járni a KDSZ-be. Azonnal bevonzott a világa, a témák, melyeket feldolgozott, szerettem, ahogy provokál, a humorát, a színházi formákat, melyeket használ, szinte minden rendező előadását kedveltem, aki ott megfordult, itt szocializálódtam, itt nevelődtem bele a színházi közegbe, ezért otthonos érzés számomra itt lenni. Tény, hogy itt nagyobb a nyomás, de pályakezdőként én most dolgozni akarok, és ki vagyok éhezve minden szerepre, feladatra, rendezőre és tapasztalatra. Azt érzem, hogy tele vagyok motivációval, és nem volt kérdés, hogy igent mondok, amikor az igazgató, Mészáros Gábor felhívott.  

* Túl vagy már egy bemutatón, hiszen láthattunk a Ladik Katalin egy idegösszeomlást követően felmondja banktisztviselői állását és konceptuális művésznek áll című előadásban, s Az utolsó kislányok című darabba is be kellett ugranod, igencsak kevés idő alatt. Mennyire volt ez számodra stresszes?

— A próbák során volt néhány kritikus pont, voltam összetörve és összezavarodva, mindent elfelejtettem, amit otthon még tudtam. Olyan volt, mint amikor az ember először vezet autót. Ki merem jelenteni, hogy életem legstresszesebb másfél órája volt a rijekai fellépés. De talán ez adott egy akkora adrenalinlöketet, hogy egészen vállalhatóan megcsináltam, és talán a technikai bizonytalanságok sem voltak észrevehetőek. Valóban igazi mély víz volt a fesztiválon játszani, ahol ráadásul ott a rendező, Kokan Mladenović is, de sok szeretetet kaptam a kollégáktól, és visszagondolva már megszépültek az emlékek. 

* Most új előadás készül, ez a Félelem és reszketés Szabadkán, melyet középiskolásként már játszottál. Miben lesz más a mostani?  

— Sok mindenben. Egyébként már az első olvasópróbán visszajöttek az emlékek, szóval fura érzés, de örülök, hogy elővettük, mert már akkor is szerettem. Kreatív próbafolyamat volt, szerintem ez is az lesz, nagyon jó kollégákkal dolgozhatok. S a leghihetetlenebb benne, hogy most Pálfi Ervinnel vannak közös jeleneteim, aki egy éve még a tanárom volt, szóval nagyon várom már ezt a munkát.