Logikus az a magatartás is, hogy akárcsak az olyan esetekben, amikor egy járvány idején sok a beteg, az egyén elsősorban a saját egészsége, önmaga sorsa miatt aggódik. Amikor megbetegszünk, gyakran azon (is) morfondírozunk, hol szedtük össze a betegséget, mit nem csináltunk jól, aminek következtében aztán a meggyengült immunrendszerünk nem tudta kivédeni a fertőzést. Az sem újdonság, hogy amikor sokasodnak a gondok, azok az erők, amelyek nincsenek úgynevezett hatalmi pozíciókban — de szeretnék, ha abba kerülnének —, megpróbálják kihasználni a helyzetet arra, hogy átvegyék az irányítást. Ilyenkor van az, hogy egy-egy beteg elme szörnyű gaztettéért is a „rezsimet” hibáztatják.

Megfigyelhető azonban, hogy a fajsúlyvesztéssel küszködő, de továbbra is a világ legfejlettebb államának tekintett országban is gyakori az iskolai, családon belüli erőszak és az egyéb szörnyűségek. De a többi, demokratikus és jóléti jelzővel illetett államban is sajnos mind gyakoribbak az ilyen nemkívánatos megnyilvánulások. A diktatúrákra viszont nem igazán jellemző, ami azonban még véletlenül sem egyenlő azzal, hogy a diktatúra bármilyen formája kívánatos lehet. Még akkor sem, ha voltak olyan, a történelmünkre nagy hatással bíró gondolkodók, akik egy társadalmi réteg diktatúrájának bevezetésében látták a szebb jövő kezdetét.

Világunk és a benne uralkodó állapotok azonban annyira összetetté váltak, hogy a fejlemények előreláthatatlanok. A rendszerelméleti megközelítés, a korábban bevált módszerek a trendek és folyamatok előrejelzésére most csődöt mondtak. Az emberiség, vagy legalábbis a civilizáció zászlóshajójának tekintett nyugati világ, a jelek szerint egyfajta lelki, erkölcsi, szellemi lepusztulási lejtőn gurul lefelé. Jelenünket már egyre inkább normálisnak nem tekinthető, degeneratív mintázatok határozzák meg. A gyökerekhez való visszatérés ugyanakkor klasszikus értelemben nem kivitelezhető, mert maga a világ mindig is folyamatos változásban volt. Utópia azt hinni, hogy olyan lesz majd minden, mint régen. Valamiféle normalitáshoz azonban vissza kellene térni, és a fenyegető káoszt valamiféle rendezett káosszá „degradálni”.

A természet, melynek magunk is csak részei vagyunk, súlyos sebektől „vérzik”. Tudni kell azonban, hogy a történelem minden tragédiáját mi magunk okoztuk. Feltehetjük ugyan a kérdést, hogy hol siklott ki az idő, mikor és miért kezdődtek el a rendkívül káros folyamatok, mikor indultunk el rossz irányba? Valójában ma már rá sem lehet ismerni a korábban mindenki által csodált Nyugatra. Az utóbbi hatvan-hetven évben a folyamatosan bővülő anyagi háttér, a jóléti társadalmakban kialakuló tárgyi és szellemi környezet felgyorsította a negatív folyamatokat.

A jelek szerint az emberek tudati immunrendszere meggyengült, egyes személyeknél pedig meg is roppant. Ez lehet az oka, hogy a legsúlyosabb identitásválság, a közösségek széthullása, az egyéni önvédelmi reflex leépülése éppen azokban az országokban figyelhető meg, amelyekhez korábban hasonlítani szerettünk volna. A negatív jelzőkkel jellemezhető folyamatokat illetően sajnos már valóban kezdünk hasonlítani.