Ha két nagymama találkozik, ugyan mi másról áradozhatna egymásnak, mint az unokákról? „A legkisebbik, a kislány, már négyéves. Zabálni való. Még beszélni sem tudott, de már mindenről pontos elképzelése, terve volt, hogy mit és azt hogyan akarja. Született kofa, be nem áll a szája. Miközben nagyon komoly, mindenről van véleménye, és azt ki is fejti. Esküszöm, ügyvéd lesz belőle, sztárügyvéd...” — mondja ismerősöm, és sztorikat mesél.
A fiúk? A nagyobbik tizenegy éves, rendszeresen jár edzésekre, azt mondják, tehetséges. Sajnos a tavalyi év nagyon megviselte: még januárban, a téli szünidő idején el kellett búcsúznia a legjobb barátjától, az ugyanis kiköltözött a családjával Kanadába. Úgy tűnt, hogy összeszedi magát, új barátság volt kibontakozóban egy másik osztálytársával. Aztán a nyáron az a fiú is külföldre vándorolt a szüleivel. Teljesen magába zuhant a gyerek, nagyon ránk ijesztett. Hiába hívták, még az újévi buliba sem akart elmenni. Az anyja meg az apja a lelkét is kitette, mire rávették, hogy az öccse társaságával szilveszterezzen. Duzzogott, hogy hatodikos létére a „kis taknyos” negyedikesekkel kell töltenie az estét, de a szülőknek sikerült elérniük, hogy ne a szobájában gubbasszon, egyedül.
A kisebbik fiú, a nagy vagány? Annak hál' istennek mindig rendben a szénája. Nem úgy, mint az ő szénájuk — mármint a nagyszülőké. Kimondani sem tudja úgy, hogy el ne sírja magát: az ő lányáék is készülődnek. El innen. Külföldre. Viszik a három unokát.
„Amikor a lányom évekkel ezelőtt felvette a devizaalapú lakáshitelt, egyetemi diplomával, pedagógusként 500 eurót keresett, és havi 16 000 dinárt vontak le tőle a kreditre. Rossz döntés volt, azóta ezerszer elátkozták azt a napot, amikor meghozták, de visszaút nincsen. Ma 350 eurót ér a fizetése, amiből 26 000 dinárt visz el a törlesztő részlet. Marad 80 eurója, mely a rezsiköltségekre sem elég. A férje egy nagyon tehetséges, kreatív ember, elismerik a szakmájában, de a magáncégnél, ahol dolgozik, siralmas fizetést kap. Mellékesként minden munkát elvállal, dolgozik vasárnap és ünnepnapokon is szegény, hiába. Napi megélhetési gondjaik vannak. Mi, a férjemmel a kis nyugdíjunkból segítünk, erőnkön felül is, de tehetetlenek vagyunk. Megszakad a szívünk, de az eszünkkel mi is felfogjuk: egy fiatal értelmiségi házaspár számára a három gyerekkel — akiket majd iskoláztatni is kell — ez nem élet. És semmi kilátás, se remény, hogy belátható időn belül bármi is jobbra fordul, javulnának a körülmények. Megértem a lányomékat, és igyekszem ebben a tervükben is a támaszuk lenni. Pedig tudom, ha nem láthatom naponta az unokáimat, én abba biztosan belepusztulok...”
A könnyeit törölgeti, az orrát fújja. Szipogva sorolja: Skandinávia egyik országába készülődnek; a vejük nővére (újságíró létére) egy tanfolyamon szerzett szakácsdiplomával a kezében abban az országban öt hónap alatt annyi pénzt keresett, amennyi nálunk egy kisebb vagyonnak számít; van összeköttetésük, egészen jók lennének a kilátásaik, ha beszélnék a nyelvet; a lánya is, a veje is intenzív nyelvtanfolyamra jár...
Aztán elnézést kér. Bocsánatot, amiért most, amikor másfél év után először találkoztunk, így a nyakamba zúdította az összes búját-baját.
„Hát nálatok? Mesélj, mi újság?” — kérdezi inkább illemből, mint őszinte kíváncsiságból. Látszik a tekintetén, hogy aranyos, vicces történetek helyett valami mást vár. Vigasztalást. Megnyugtató szavakat szeretne. Biztatást és bátorítást, ha az adott helyzetben egyáltalán létezik ilyen. Néhány jó szót a másik nagymamától, akiről tudja, hogy az unokái kétszáz kilométer távolságra élnek Szabadkától — már oda születtek mind a ketten.
Megpróbálok eleget tenni ennek az elvárásának. Persze, pontosan tudom, hogy nem állok a helyzet magaslatán. „Ez az ő életük; ebbe nem lehet beleszólni; az unokák érdeke is, hogy jobb életük legyen; a fapados járatokkal pedig manapság minden távolság gyorsan és olcsón leküzdhető...” — sorolom, de nyilvánvaló, hogy nem tudok olyat mondani, amit ő maga ne tudna. Be kellett érnem azzal, hogy ha én nem is mesélhettem az unokáimról, ő legalább jól kisírhatta magát a vállamon. Utóbb (hogy milyen az élet!) volt valami, aminek már örülni is tudtam. Annak, hogy nem két nappal később találkoztunk! Hogy nem január 15-e után futottunk össze.
Az volt az a bizonyos nap, amikor a svájci frank átlépte a sokkhatárt — árfolyama az egekbe szökött. Az a dátum, amikor a svájcifrank-hitelesek törlesztőrészlete egyik napról a másikra 20%-kal emelkedett. És ebben a percben még nem tudni, mikor és mi lesz a történet vége. Ez az újabb csapás Szerbiában 22 000 családot érint — kevesebb embert, mint a környező országok bármelyikében, nyilatkozta a miniszterelnök. Biztosan így van, de az a 22 000 család csaknem 100 000 ember — közöttük vannak az ismerősöm lányáék is. Akiket most ért a végső csapás. Mi lesz velük? Ha volt is, ami még esetleg visszatarthatta volna őket a kivándorlástól, az egyik napról a másikra darabokra tört. Köddé vált. Szertefoszlott. Nincsen. És fogalmam sincs, mit mondhattam volna a három gyerek nagyanyjának, ha történetesen két nappal később találkozunk.
