Úgy képzeltük el a feneketlen, tüskés erdőt, hogy onnan a suta percekben konok, csipkelődős madarak törnek elő. És felleges, naptalan alkonyatban aztán ellepik Kisorosz házainak a kéményét. És onnan figyelnek mindent: a recsegő szekerét a cigánynak, amint paripának aligha nevezhető lován vonszolja végig az ócskavasat a Templom utcán. A cefre szagától fuldokló udvarát Vendelnének, aki a faluban elsőnek főzte ki mindig a cseresznye és a meggy bűbájából fakadó pálinkát. Zichy, a girhes, kopott gyöngyű, egykori nemesi sarj tüzelt a kazánba. Pöttyent a pálinka egy tízliteres szilkébe. Zichy belemártotta az ujját az új napot aligha látott szeszbe. Ízlelgette, nyalogatta. A vállára alattomosan rászállt egy csípős fekete madár az időtlen, sötét erdőből, és ott várakozott.
Akkor is a házunk a falu szélén volt, a Susánban. Akkor is óriási udvarokkal és kerttel. A hátsó udvarban emelkedtek a kéményig a szalmakazlak. Apám két odút is túrt belé. Az egyik odú éppen szembenézett a tüskés erdővel. Bebújtunk Csóti Ilonkával és Németh Esztivel. Onnan láttuk, hogy a keselyű-kószás helyen néha unalmas azoknak a koromfekete madaraknak, és szükségük van a kisoroszi atyámfiai mosolyára. (Akkor még nagyon sokat derültek, nevettek a kisoroszi emberek!)
Ha a lányokkal a másik odúba bújtunk, akkor beláttunk Vendelné szeszkazános udvarába. Féltünk az öregasszonytól: mindig kesergett, káromkodott, és néha kormos cseréppipából szipákolt. Ilyenkor szőre-szála fázott a szavunknak. Azt mondtuk, hogy a sose voltak földjén jár ez a banya, és aranyszélű rokolyában lovagol seprűnyélen a magasban, valahol a keselyű-kószás helyeken...
Nem is olyan rég álltam a kert végében, mint felvert tojáshab, ott, ahol mindig megtorpantam gyermekkoromban. Szomorú voltam, és dideregtem a forró nyári alkonyat ellenére. Sirattam lelkemben a keselyű-kószás helyeket, amelyek akkor cifra kökénybozótok voltak, csak a mi szemünkben volt akkor átkarolhatatlan a kisoroszi határ és áthatolhatatlan a himbálózó, szúrós rozsföld...
Most meg azt szeretném, hogy aprócska kisoroszi királylányok harmatot vigyenek mázas cserépkancsóban, és a kótyomfitty jövevények megijednének egyszer az életükben. És hangtalanul elillannának nagyon messzi keselyű-kószás helyekre!
Mert a rosseb vinné el ezt a bánáti világot! A kert végében nagyon úgy éreztem, hogy nem lesz itt már sokáig szép harangszó, sem dolgos, becsületes emberek, akik éjszakánként fehér galamb szárnyukkal fölröppennek a csillagokig. Figyelik a csöndet, az elmúlást és a holdvilágot, amint veri és kopogtatja a bánáti magyar falvak ablakát.
De senki se nyitja az ablakszárnyat. A sorsunkat valahogy balkörömre írták, és az emberek is már csak jajgatják a nótát.
Kellene egy nagy guzsalyos! Egy bánáti tarka, illatos és vidám guzsalyos! Iszogatnánk Zichy ,,egyszervolt” földesúrpálinkáját, és néznénk Vendelné aranyrokolyás seprűlovaglását. A guzsalyos álma beledőlt a karjaimba, és jókorát inaltam, nehogy felbukjak a nemzetem magányában.
Néha holtra fázom. De még Bánátban is néha meg lehet fogni a pünkösdi színű alkonyatot, és elhinni, hogy másnap hajnalban tíz kisoroszi kislány harmatot visz a mázas cserépkancsóban.