Az első kérdésre, hogy mikor döntötte el, hogy író lesz, Fábián Janka elmondta, nem volt egy konkrét megvilágosodáspillanat, inkább van szó folyamatról. Kislány korában megjelent egy meséje nyomtatásban egy megyei lapban, ami nagy motiváció volt. Nagy könyvmolyként hivatkozott magára, amióta tud olvasni, azóta olvas.

— Írni is korán kezdtem, először csak magam, a család, a tanárok számára, akik biztattak. Egy ideig a kérdésre, hogy mi leszek, ha nagy leszek, azt válaszoltam, író. Észrevettem azonban, hogy nem vesznek komolyan. Gyerekésszel akkor azt mondtam, hogy ezek szerint az írás nem egy komoly foglalkozás, így azt kezdtem hangoztatni, hogy akkor tanár leszek. Ezt már mindenki komolyan vette. Az írás legközelebb egyetemista koromban jutott eszembe, akkor már konkrétan az, hogy történelmi regényeket szeretnék írni. Történelem szakon végeztem részben, és akkoriban sok külföldi kortárs történelmi regény robbant be Magyarországon is. Például Ken Follett Katedrálisa. Az volt az első kortárs történelmi regény, melyet olvastam, s ekkoriban magyar kortárs történelmi regények nem is nagyon születtek. Előtte a klasszikusokat faltam. Gárdonyin nőttem fel, például ő volt az egyik oka, hogy töri szakra mentem. Első körben régész szerettem volna lenni, hogy majd én leszek, aki megtalálja Attila sírját, hiszen Gárdonyi olyan remekül leírta a helyet. Ebből semmi nem lett, de a történelem iránti szeretetem megmaradt — mesélt a kezdetekről Fábián Janka, s azt is megosztotta a hallgatósággal, hogy nem volt könnyű első fecskének lenni, hiszen ebben a műfajban akkoriban, 2008 táján ő volt az első Magyarországon. 

Az első könyve az Emma-trilógia első kötete volt, mely nem is trilógiának készült.

— Nem tudtam, milyen hosszú lesz, hiszen tapasztalatlan voltam. Családregény keretében szerettem volna feldolgozni a XX. századot. De az elején sejtelmem sem volt, hogy mekkora falat lesz. Amikor megvolt az első kézirat, akkor kezdtem el kiadót keresni. Tisztában voltam az akkori könyvpiaci viszonyokkal. Történelmi romantikus regények nem léteztek, újdonság volt, azt mondtam, megpróbálom, de a kiadók elzárkóztak, meg sem nézték, csak lepattintottak. De nem adtam fel, hiszen aki olvasta, biztatott, én pedig optimista alkat vagyok. Találtam is egy kisebb kiadót, de a nyomdaköltségeket magánfinanszírozásból kellett megoldani, így nem többezres példányszámban jelent meg a könyv, de valami elindult. Aztán átkerültem egy nagyobb kiadóhoz, majd egy még nagyobbhoz, és most itt vagyok. De ez több tíz éves folyamat volt — osztotta meg velünk tapasztalatait az írónő.

Orsolya ezután arról kérdezte, miért választott magának írói nevet, miért nem maradt meg eredeti nevénél, a Mezei Johannánál. Kiderült, hogy ennek több oka is volt, először is, mivel tanárként is dolgozott, szerette volna kettéválasztani a kettőt.

— Nem tudtam, nem lesz-e nagyon égő, ha a könyv megbukik, a másik pedig, hogy mi lesz, ha nagy siker lesz, én pedig celeb leszek. (Nevet.) Persze gyorsan rájöttek a diákok, hogy ez én vagyok, és büszkék voltak rám. A másik oka pedig az, hogy a nagymamámnak szerettem volna ezzel emléket állítani. Ő egy évvel azelőtt halt meg, tehát nem érte meg, hogy könyvem jelenik meg. Az ő lánykori neve volt Fábián Johanna. Mivel én is Johanna vagyok, a Janka a Johanna magyarosított változata, így választottam a Fábián Jankát. A nagymamám egy egyszerű, falusi néni volt, de született mesemondó. Beleélte magát a mesélésbe, imádtam hallgatni. Mindig úgy hívott, hogy kis utódom. Elsősorban a nevem miatt, de lehet, megérzett valamit a mesemondó énemből.

Az olvasó általában kíváncsi arra, hogy az író/írónő mennyit merít saját életéből, saját családja történetéből egy-egy könyv megírásakor. Fábián Janka nem merít, kitalált személyekről ír kitalált történeteket. De, mint mondja, akaratlanul felhasználja a mindennapi tapasztalatait, sőt, már úgy nézi az embereket maga körül, hogy mit tud majd belőlük felhasználni az íráshoz. Egy az egyben azonban senki nem kerül bele egy Fábián Janka-regénybe.

Egy történelmi regény esetében az írást megelőző kutatómunka is kulcsfontosságú, így ennek fokozatairól kérdezte Orsolya az írónőt.

— Legtöbbször nulláról indulok, kivéve, ha sorozatot írok. Minden új történetnél az elején kell kezdenem. Először is meghatározom, melyik korban fog játszódni, aztán pár hónapig kutatok. Ezek nem történelemkönyvek, nem kerül bele minden adat és személy a korból. Azonban például egy háborút nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az sem mindegy, hogy a fővárosban vagy vidéken játszódik az esemény, hiszen vidékre később értek el a hírek, így például, amikor az Anna-bálos sorozat második kötetét írtam, a Szabadság szerelmeseit, ami az 1848—49-es események körül forog, de Balatonfüreden játszódik, érdekes volt mindezt vidéki szemszögből ábrázolni. Azt is átgondolom, kik azok a történelmi személyek, akiket szerepeltetni fogok, hiszen vannak, akik a helyszínhez nagyon kötődnek. A monarchia szerelmesei esetében például Jókai, aki állandó szereplője volt a füredi nyaraknak, ahol nagyon sokan megfordultak. Például Ady Endréről nem lehet tudni, hogy járt-e ott ekkoriban, elvileg 1901-ben volt egy napot, s ennek úgy megörültem, hogy őt beleírtam. De ez az írói szabadság — mesélte mosolyogva a műhelytitkokat, majd további háttértörténeteket is megtudunk a négyrészesre dagadt Anna-bál-sorozatról, melyet eredetileg háromrészesre tervezett. Családregénynek szánta, mely településregény is egyúttal, egy évszázad eseményeit felölelve, de már a második vége felé látta, hogy ez több lesz, mint három kötet. A története egy kitalált kisvárosban, Balatonkörtvélyesen játszódik, s az olvasók (a balatonmellékieket kivéve) sokszor azt hiszik, ez valóban létezett. — Az volt az ambícióm, hogy az Anna-bál 200. évfordulójára legyen teljes a sorozat, ami sikerülni is fog, most már kijelenthetem. De mivel minden egy kicsit más, mint az ember gondolná, ez a 200. évforduló is kérdéses, hiszen sokszor elmaradt az Anna-bál, de ettől függetlenül minden évet számolnak. Ráadásul az sem biztos, hogy kétszáz éve kezdődött, nincs róla semmi forrás, csak a hagyományban maradt meg így, de alapja egész biztosan van. 

Fábián Jankának az ősszel egy kisregénye is megjelenik az őszi könyvfesztiválra, ez a Remény szerelmesei. 1954-ről fog szólni, mely — mint mondja — nagyon izgalmas év volt Balatonfüreden, a Jókai-emlékház ekkor nyitott meg, s ekkor süllyedt el a Pajtás hajó, ezekről is lehet majd olvasni a kisregényben, ráadásul ekkor indultak újra az Anna-bálok is egy nagyobb szünet után.

A kérdésre, hogy van-e kedvenc karaktere, könyve, elmondta, mindig az, amiben éppen benne van, mert ilyenkor a szereplőkkel együtt él. A régebbi történeteket elengedi, azok a megjelenéstől kezdve már az olvasóké. S hogy kik a fő olvasóközönsége, melyik korosztály? Leginkább hölgyek olvassák, de a fiatalok is rákaptak néhány könyvére, főleg a naplóregényekre, melyek írását a COVID-nak köszönheti, s az Anna-bál szerelmeseinek.

— Szerettem volna leutazni Füredre, múzeumokba járni, helyi történészekkel találkozni, de jött a COVID, maradt az online, picit elakadtam. Szembejött viszont a kolerajárvány mint téma, mert pont abban a korban játszódik a könyv, s mi is éppen egy járvány közepén voltunk, adta magát a téma. Félretettem az Anna-bál témát, felhívtam a kiadót, mondtam, év végére meglesz, de most van egy kisregényötletem. Jaj, kisregényt, azt ne! — mondták, marketingszempontból az nehéz ügy. De a koleráról szól — közöltem. Ja, az más, hiszen passzol az aktuális állapotokhoz. Így született a Koleranapló, és jött a többi napló, amik a fiataloknak szimpatikusabbak. Valamiért közelebb áll a szívükhöz. Talán azért, mert a naplók írói is tinédzserek.

A beszélgetést Orsolya egy játékkal zárta, az írónő saját könyveiből olvasott fel néhány idézetet, s arra volt kíváncsi, vajon felismeri-e, melyik regényből választotta a szövegrészeket, s a szerző egyik-másiknál bizony bajban volt. 

Az est végén a közönség kérdéseire is jutott idő, majd jó hangulatú dedikálás következett, a kígyózó sorokban várakozó (főleg nőkből álló) közönség hálásan váltott néhány szót Fábián Jankával.