A közelmúltban jelent meg a kisoroszi Sztánics Ferenc kultúrtörténeti munkája a szerző és Paksi Zoltán gondozásában. A kötet címét Exupéry Kis hercegétől kölcsönözték: Jól csak a szívével lát az ember, az alcíme pedig: Képek a kisoroszi művelődési életből.
Sztánics Ferenc Aracs-érmes tanító és a Magyar Kultúra Lovagja. Felbecsülhetetlenül sok nemes dolgot tett nemcsak a kisoroszi pedagógiai munkájában, hanem a falu néprajzának, oktatásának és történelmének a megőrzéséért. Új kötetében 1913-tól ecseteli gazdag dokumentációs anyaggal Kisorosz művelődési életét. Átadja a szót a falu amatőrjeinek, akik a maguk egyszerűségében vallanak a műkedvelés meghatározó szerepéről. A szép emlékű Bálint János, e munka nemes elkötelezettje ezt mondta: ,,Mi lemondtunk a vendéglői kártyacsatákról, biliárdról, boros, vidám délutánokról, estékről, legénycsínyekről, mert nagyon komoly feladatot végeztünk. Megbecsült bennünket a falu, szerettek bennünket. Voltak problémáink, gondjaink is. Sokan segítettek, hogy az előttünk tornyosuló akadályokat el tudjuk hárítani.”
Sztánics Ferenc ugyan bajmoki születésű, de Kisorosz szeretetét naponta megéli, hiszen ő a falubeliek békés, halk szavú tanító bácsija. Kisorosz iránti elkötelezettségéről pedig híven vall az új kötete.
- Már nagyon régen, a tanulmányaim végén a tanítóképzőben Palusek tanár úr javasolta, hogy a diplomamunkám témaköre Kisorosz története legyen - mondja Sztánics Ferenc. - Előbb a falu történetét írtam meg, majd az iskola történetét és csak később a művelődését. Mint a könyvbemutatón említettem, ha később lát napvilágot a kötet, már nem szólaltathattam volna meg a kisoroszi műkedvelés eminens képviselőit. Úgy írtam le a művelődéstörténeti eseményeket, ahogyan a kisorosziak elmondták őket. Nem állt szándékomban a szépítés sem nyelvileg, sem történetileg. Nem az én véleményemet akartam előtérbe helyezni, hanem azokét, akik a megálmodott darabokat élet ízűvé varázsolták. Mesél a cérnás-gurigás ,,függönymester”, aki nagyszerűen értett a zsinórokhoz, de a fésülő asszony, a ruhák beszerzője, a színpadi zenekarok prímása is.
* Volt-e fénykorszaka a kisoroszi műkedvelésnek?
- Több is volt! Például az 1950-es évek elején, amikor Gazsó Dezső felújította az amatőrök munkáját. Hogy milyen jelentőséget tulajdonítottak akkor a színjátszásnak, az is bizonyítja, hogy olajjal festették nemcsak a színfalakat, hanem még a plakátokat is. Vagy korábban, Marika tanító néni idejében, amikor kitüntetés, külön érdem volt, ha valaki színdarabban játszhatott. De a korán eltávozott Berta Ferenc életében is nagy híre volt a kisoroszi műkedvelésnek, hiszen ő még az ország határain túlra is elvitte szerepelni a kisorosziakat.
* Mi szerzett legnagyobb örömet a könyv írásakor?
- Az emberek lelkesedése a múlt felidézésekor. Papdi Ferenc énekelt, úgy mesélt. Karácsonyi Joci bácsi, a falu humoristája és mesefája pedig megmutatta érző arcát. Hegyközi Maris néni ötven év távlatából fejből mondta és énekelte a szerepeit. Ferencziné Nyári Piroska néni mondása a mai napig bennem él: ,,Kell-e pásztor a bárányfelhőknek?'
* Önnek köszönhetően teljesedett ki a gyermekszínjátszás...
- Ami engem nagyon szíven talált: amikor egy negyedikes kisfiút le akartak beszélni a szülei a színjátszásról, ezt mondta: ,,A tanító bácsi nagyon megbízik bennem.” Boldogabb voltam, mint a gyermek, hiszen a hit és a játék magasba röpítette. Nagyszerű kolléganőim, Papp Etelka és Vass Verona tanítónők mindig jó munkatársaim voltak a darabok megformálásában. Hogy milyenek voltunk valójában, erről a remek tollú, szép emlékű Szűcs Imre költő többek között ezt írta egyik kritikájában: ,,A színháznak, a színjátszásnak közönségteremtő ereje van. Kisoroszon a színjátszás - a művelődés ügye - a diákokat és a felnőtteket is megmozgatja. Nem színészekről, nem művészekről beszélünk. Csak műkedvelőkről, amatőrökről. Olyan fiatalokról, felnőttekről, akik a maguk szűk vagy táguló világában keresik a fényt, a meleget, az egymás felé vezető utakat és ösvényeket.”
* A könyvében csodálatosan ötvözi a kisoroszi emberek iránti szeretetét a színjátszással.
- Egykoron a kisorosziak, mint az itt kikelt kiscsibék, vízzel körülvéve, elszigeteltségben élték életüket, s őrizték hagyományaikat. Attila unokámnak gyakran mesélek a Kisoroszt övező hajdani mocsarakról és erdőkről, az erdélyi sóbányák titkos útjairól. Gazdag a múltunk. Erről írtam tavaly egy értekezést Paksi Zoltánnak a Magyar Néprajzi Múzeum pályázatára, és elismerő oklevelet kaptunk. Most a tűzfalakat figyelem meg az ötvösmunkákat is. Nem véletlenül van a Magyar Néprajzi Lexikonban három jellegzetes fotó Kisoroszról.