Kálmán

Kálmán

Csantavéri volt, bátyjával évekkel ezelőtt a helyi focipálya nézőterén ismerkedtem meg. Pedig találkoztunk korábban is, ha máskor nem, hát Kálmán temetésén. Ahol én búcsúztattam, mivel nem akadt más. A politikai szervezetek nem foglalkoztak egykori aktivistáik és vezetőik búcsúztatásával.

Gyakran azért sem, mert maguk is megszűntek. Így járt például Brindza Károly és Bálint Imre is.
 
Pedig Kálmán alighanem a legkomolyabb időszakban volt a lap főszerkesztője, és ilyenként a legmélyebb nyomot hagyta a 7 Nap történetében. Személye és munkássága megkerülhetetlen a vajdasági magyar sajtó történetében. 
 
A páros
Grósz György igazgatóként és Pet-kovics Kálmán főszerkesztőként hihetetlenül hatékony párost alkotva irányította a szerkesztőséget. Vezetésük alatt kezdődött az a korszak, amelyet akár a hetilap aranykorának is nevezhetünk.
 
Látszólag örökös ellentmondásban dolgoztak, nagy érdekellentétek feszültek közöttük. Az igazgató a reklámfelületek növelését szorgalmazta, a főszerkesztő pedig a minél érdekesebb írások közlését. A szerdai lapzártákat szinte mindig kettejük diskurzusa színesítette. „Az emberek nem a reklámok miatt veszik az újságot” — érvelt Kálmán, mire az igazgató azzal vágott vissza, hogy „oda kell figyelni arra is, hogy miből élünk”.
 
Akkor még nagy volt az ország, szlovéniai, macedóniai, horvátországi cégek hirdettek, ami biztos jövedelemforrása volt a kis kollektívának. A Minerva nyomdából folyamatosan érkező kefelevonatokat ragasztgatva készült a tükör, amelynek alapján aztán a nyomdászok szerda estig összerakták az újságoldalakat. Ezek a tükrök a cég két vezetőjének disputája (sohasem veszekedése!) nyomán gyakran változtak vagy cserélődtek. Izgalommal és kíváncsian figyeltük, melyikünk írása bánja, hogy ásványvizet vagy ételízesítőt, netán korszerű robogót vagy olasz karórákat, esetleg kedvező kamatozású banki kölcsönt kínálhassunk az Olvasónak.
 
A kártyaszobában — mert ilyen is volt azokban az időkben — eközben már folyt a preferanszparti. Kolozsi Tibor, Kopeczky László, Brenner János és Kálmán verte a blattot, Grósz kibicelt, mi meg figyeltük a csaták kimenetelét. Egy-egy cikk sorsát néha még az is befolyásolhatta, hogy Kálmán elbukta a betlit…    
 
A szabadság keretei
Manapság gyakran emlegetik a sajtószabadság korlátait, és még gyakrabban példálóznak a szocializmus korának gyakorlatával. Tény, hogy az egypártrendszerben másképpen viszonyult az akkori hatalom a sajtószabadsághoz, előfordult, hogy az illetékes tisztségviselő behívatta a szerzőt és a szerkesztőt, megdorgálta őket. Akadtak azonban akkor is — az akkori helyzetben és körülmények közepette — bátor újságírók és szerkesztők. Kálmánt én ilyennek ismertem.
 
Történt például a múlt század hetvenes éveinek elején, hogy egy országos nyári táncfesztivál-karaván Szabadkán adott koncertet. A szervezők odafigyeltek a kétnyelvűségre, és egy csinos, helyi magyar színésznőt kértek fel a műsor vezetésére. Igen ám, de a kis stadion közönsége (vagy annak egy része) kifütyülte a hölgyet, amikor magyarul szólalt meg. 
 
A 7 Nap erről egyedül tájékoztatott, a többi sajtószerv elhallgatta az incidenst. Az eset kapcsán az újságban egy néhány soros, apró cikk jelent meg, melyet Kálmán írt. A fütyülés volt a címe.
 
Aztán Grósz György igazgatóval egyetemben a főszerkesztő is eltűnt. Hosszabb külföldi szolgálati útra mentek.
 
Idehaza a lap pénteki megjelenése után kitört a balhé. Napokig állt a bál, üléseztek a „komitétok”, vitatkoztak az elvtársak. Az országos pártvezetésig jutott el a kommentárnak (ezzel együtt pedig magának az eseménynek) a híre. Akadtak azonban épeszű, józan mérlegelésre képes tisztségviselők is a különböző szinteken illetékes testületekben, így végül valami dorgálásszerű „ejnye-bejnyével” lezárták az ügyet, viszont a fütyülőket nem azonosították be. Manapság gyakran eszembe jut, hogy netán nem ők jártak-e húsz évvel később bizonyos harcmezőkön... 
 
A tegezés
Gyurka bácsi és Kálmán, Zaki bácsi és Brenner, Szilvi és Stevo, Biacsi és Misi — idézem most, ennyi év (és évtized) távolából az egykori igazgatókat és főszerkesztőket, akik egy részét magáztuk. A korban hozzánk közelebb állókat, illetve azokat, akik sorainkból kerültek ki, simán tegeztük, de Kálmán esetében ez föl sem merült bennem. Őt végig magáztam, még akkor is, amikor már betegen, életuntan bandukolt hazafelé, és összefutottunk a város főterén. Úgy éreztem, lehetetlen lelket önteni belé, mintha már mindenről lemondott volna. Vigasztalni próbáltam, igyekeztem becsalni az egyik kávéházba, de nem állt kötélnek. Azt mondta, siet, de mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz. A magánéletében bekövetkezett csapás, imádott felesége elvesztése mellett a társadalomban végbemenő folyamatok is megkeserítették az életét. Nyilván ő sem igazán tudott elfogadható magyarázatot adni arra, hogy milyen erők kerültek a felszínre, és merre viszik az országot. És főleg azt nem érthette, hogy addig hol voltak…
 
Nem tudtam tehát tegezni a nagy öregeket, akikkel volt szerencsém együtt dolgozni, és akik elindítottak a pályámon.
 
Azt a szép korszakot az ő nevükkel fémjelzi majd a sajtótörténet, ha egyáltalán valaha is megírják a vajdasági magyar sajtó történetét, illetve annak a 7 Napra vonatkozó fejezetét. Kálmán, a riporter és szerkesztő, a múltat lelkiismeretesen kutató publicista, számos értékes könyv szerzője mindenképpen szerepel majd ebben az összefoglalóban.
 
Őt ugyanis nem lehetett tegezni.
 
Csak magázni.
 
Meg tisztelni.
 
Nagyon tisztelni.
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Hét Nap — Hetven Év rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Kálmán
Hét Nap — Hetven Év
Kálmán
Hét Nap — Hetven Év
  • GYURKOVICS Virág
  • 2016.04.12.
  • LXXI. évfolyam 14. szám
Facebook

Támogatóink