Mezei idő
Nyár volt, aratás ideje közeledett. Kajla Fülöp, a repedt fülű nyúl izgatottan várta az eseményt, mert Etüske, az okos sün azt mesélte: nincs az aratásnál nagyobb esemény a mezőn. Piros meg kék kombájnokról regélt. Ám amikor a kombájnok megérkeztek, Fülöp csalódottan állapította meg, hogy ő bizony nem ilyennek képzelte a kombájnt. Mert ha magot eszik, akkor miért nincs csőre, mint a madaraknak. Miért nem szemelget, csipeget, mint Veréb Szerén vagy Fácán Aranka meg a többi madár. Miért habzsol, zabál olyan mohón? Hiszen akkor másnak egy szem sem marad...
Etüske mindent elmagyarázott Fülöpnek. Hogy a kombájn a búzát nem eszi meg; ellenkezőleg: begyűjti. A magot raktárba viszik, azután malomba, ott lisztet őrölnek belőle, a liszt a pékségbe kerül, ahol kovászt dagasztanak, és forró kemencében ropogós cipókat sütnek belőle.
- Nyúlcipőket? - kérdezte Fülöp. - Azt eszik? Vagy futnak talán benne? Kik elől futnak?
Etüske aprókat röffenve kuncogott, majd azt is megmagyarázta Fülöpnek, hogy a lisztből nem cipő, hanem cipó készül. Kenyérféleség. Meg kifli, meg zsemle, meg pogácsa, kalács, amit csak akarsz.
- Sárgarépa is?
- Ugyan, te ostoba! - mondta Etüske mérgesen. - Tudom, hogy csak bosszantasz. Itt is hagylak, megyek a tarlóra szöcskékre vadászni!
- Hadd menjek veled!
- Minek jönnél?! A nyulak nem esznek szöcskét, mert nem esznek szöcskét, és különben is ügyetlenek, mert ügyetlenek. A szöcskefogáshoz pedig igen nagy szakértelem kell, gyakorlat, fortély, éber vadászösztön.
- Azt hittem, puska kell hozzá - mondta Fülöp, de Etüske nem szólt, ráhagyta, mert már nagyon mérges volt. És azt se bánta, hogy Fülöp rövid ugrásokkal a nyomába eredt. A tarló közel volt, gyorsan odaértek. Etüske nesztelen lapításra szólította fel Fülöpöt, aztán maga is lesállásba helyezkedett, majd lassan előrearaszolt, és hopp, már el is kapott egy gyönyörű békazöld szöcskét.
- Ide nézz, micsoda combok! Micsoda pompás falatok! Fülöp, ide nézz!
De Fülöp alig vetett oda egy pillantást. A tarlót fürkészte, mert nagyon szeretett volna fogni egy szöcskét Etüskének. Ahogy nézi a tarlót, nézi - nosza, mit lát? Valami kereket, laposat, csillogósat. Fölé hajol, vizsgálja, nem tudja mi az. Aztán fölemeli, majd gyorsan elhajítja, mert az a valami valamizél. Kajla Fülöpnek majd kiugrik a szíve, de Etüske megint közbelép.
- Ez nem valami, hanem egy karóra. És nem valamizél, hanem ketyeg. Tiktakol, ha úgy jobban tetszik. Csakis egy kombájnos veszíthette el.
Etüske gyorsan elmagyarázta Fülöpnek, mire való az óra. Hogy az időt mérik vele...
- Minek azt mérni, aminek se vége se hossza? - tamáskodott Kajla Fülöp.
- Hát éppen azért, te oktondi. Azért, hogy az időnek vége is legyen meg hossza is. Hogy ne csak úgy teljen meg múljon. Hogy miközben telik meg múlik, mérhető legyen, és tudható mettől meddig...
- Ez nekem magas, ne is magyarázd!
- A torony magas meg a jegenye - mondta Etüske.
- Hát ha te is olyan okos vagy, akkor légy szíves, azonnal mond meg nekem, azonnal mérd meg nekem, mekkora az idő?!
- Mekkora, mekkora?! Az idő nem ekkora és nem akkora, hanem ennyi vagy annyi.
- Akkor meg mennyi? - dobbantott Kajla Fülöp.
- Azt látod, nem tudom. Az órához én sem értek, csak tudom, hogy ez itt egy óra, más nem lehet, mert hasonlít a toronyórára, csak éppen kisebb.
- Ha nem értesz hozzá, dobjuk el!
- Dehogy dobjuk! Vigyázunk rá, mint a két szemünkre. Mert ha nem tudnád, ez az óra aranyból készült. Aranyóra, érted, te fafejű?
- Miért nem mondod, hogy faóra, te aranyfejű?
- Ugyan, Fülöp, hagyd már ezt a nyakatekert beszédet.
- Jó, hagyom - mondta Kajla Fülöp, aztán hazamentek.
Napokig dugdosták, rejtegették az órát, míg aztán rájöttek, hogy az ilyen kincs is csak akkor kincs, ha használni lehet. Meg kell hát tanulni bánni vele! Igen ám, de kitől? Hosszú töprengés után jutott eszükbe a galambok serege; ők naponta ott üldögélnek a torony ablakában, közvetlenül a toronyóra alatt meg fölött. åk biztosan ismerik az órát.
Etüske és Kajla Fülöp kiültek hát a mezsgyére, várták a mezőre kirepülő galambok seregét. Aztán egyszer csak megjelent az égen egy pepita folt... A galambok.
De bizony a galambokat hiába kérdezték, hiába faggatták. Csak brúgtak, hümmögtek, totyogtak kettejük körül, a fényes órára pedig úgy néztek, mint egy közönséges tojásra.
- Hess! - kiáltott rájuk dühösen Kajla Fülöp.
- Ne búsulj! - nyugtatta Etsüke. - Ha majd beesteledik, megkérdezzük a denevért, a torony örökös lakóját. å majd megmondja nekünk, hogyan is kell bánni az órával. Ha pedig ő se tudja, megyünk bagolyhoz.
- Uhu - szólalt meg egy hang a hátuk mögött. A bagoly volt, név szerint Okulári Okulár. Nézegette, forgatta, vizsgálgatta az órát, mígnem aztán egy óvatlan pillanatban lecsapott rá a szarka. Csőrébe kapta a csillogó órát... Volt óra, nincs óra! Még csak a ketyegés se maradt a helyén. Így esett. Etüske meg Kajla Fülöp azóta sem tudják, mikor van majd, lesz-e valaha volt meg, hogy hol van az idő vége, hol a hossza, meg mettől meddig ér és, hogy mennyi is pontosan a mezei idő.