Jutalmazzunk vagy büntessünk?

Jutalmazzunk vagy büntessünk?

A gyermek, aki szükségleteinek kielégítése érdekében különféle cselekvéseket tervez, illetve visz véghez, minden esetben szembetalálja magát a szülők jóváhagyásával vagy rosszallásával — azaz a valósággal. Ezt a valóságot a gyermek a szülők jutalmai és büntetései által ismeri meg.

A jutalmazás

A jutalmazásra az a legjellemzőbb, hogy mindenkinek nagy szüksége van rá, hiszen fontosnak tartjuk, hogy elismerjék és megköszönjék a tetteinket. Itt elsősorban az érzelemnyilvánítására gondolunk: a dicséretre, a gyengédségre, az elismerésre.

Sok családban előfordul, hogy a gyermeket gyakran, sőt állandóan dicsérettel illetik, olyankor is, amikor nem kellene, például evés, játékelrakás, leckeírás stb. esetén. Vannak ugyanis bizonyos követelmények, amelyeknek szokássá kell válniuk. Ezek eléréséért csak a kialakítási időszakban járhat dicséret. Éppen úgy, ahogyan a szülőnek kötelessége a gondoskodás, illetve bizonyos feladatok mindennapi elvégzése, úgy a gyermekben is lassan ki kell alakulnia a feladattudatnak — hiszen természetes, hogy neki is vannak kötelességei. És ami természetes, azért miért adnánk jutalmat? Ha viszont ezt mégis megtesszük, akkor nem kívánt hatást érhetünk el. A gyermekben ennek következtében egy olyan elvárás alakul ki, hogy szinte minden tettéért jutalom jár. Lesi az elismerést, megfigyeli, hogy a felnőtt milyen magatartásformát kíván tőle, és aszerint viselkedik. Ennek az a veszélye, hogy a gyerek belső értékrendszere nem fejlődik ki, az önállósulás folyamata nem alakul ki.

A jutalmazás—büntetés kérdésében igyekezzünk magunkat ahhoz az elvhez tartani, hogy a jutalmazandó cselekvést mindig jutalmazni kell, de büntetni nem mindig fontos, még ha megérdemli is a gyermek.

Lépten-nyomon azt halljuk, „ha jó leszel, csokoládét kapsz”, „ha kitűnő tanuló leszel, megvesszük a kerékpárt”, stb. Sokszor azonban a gyermek már előre tudja, hogy ha nem éri el a kívánt eredményt, a szüleitől — elfogultságuk miatt — akkor is megkapja a jutalmat. Még nagyobb hiba, ha pénzt ígérnek neki — nem csoda, ha később csak bizonyos összegért hajlandó elvállalni a kötelezettségeit. Így tehát a jól végzett, de nem jutalmazott munka lassan elveszti értékét, a sikerélmény önmagában kevés lesz, a dicséret, a közösségért végzett munka öröme megfakul, ezáltal pedig az érzelmi élet szegényedik.

A szépen és jól elvégzett munka, a tevékenység önmagában is örömforrás. A jól megoldott feladat, a siker elismerése nagy boldogság. Miért kellene ehhez mindig jutalom?

A büntetés

A jutalmazással szemben a büntetés sokkal szélesebb körben van elterjedve, a szülők többsége ugyanis inkább büntet, mint jutalmaz, mert a büntetés visszatartó erejű. A büntetés arra figyelmezteti a gyermeket, hogy cselekedetét ne ismételje meg, mert annak következményei lesznek.

De mikor lesz a büntetés hatásos? Akkor, ha a szülő fegyelmezett magatartással büntet, ha a gyermek érzi, hogy nem rá dühösek, hanem csak a cselekedetét helytelenítik, és ha a büntetés után az ügyet befejezettnek tekintik. Ha a szülő így jár el, akkor a gyermek nincs további feszültségnek kitéve.

Gyakran előfordul, hogy azok a szülők, akiket szigorúan neveltek, maguk is ezt az elvet alkalmazzák, mert az évek során megfeledkeztek az őket ért sérelmekről. Tetteiket gyakran azzal igazolják, hogy bizonyos „szülői eljárásokért” hálával tartoznak, ennek következtében tehát sok korlátozással, megkötöttséggel, tiltással nevelik gyermekeiket.

Gyakori a testi fenyítés, az örömmegvonás, a fenyegető ijesztgetés és az egyéb büntetésformák is. Az ilyen szülők nem tudják vagy nem akarják tudni, hogy a rideg, erőszakos bánásmód hatása a gyermek idegrendszerét túlzottan megterheli, biztonságérzetét gyengíti, szorongást, félelmet vagy éppen agressziót idéz elő.

Az úgynevezett erőszakos „dresszúra” hatására a gyermek kezdetben látszólag elfogadja a következményeket, de a belső énje tiltakozik. Megindul tehát a külső és a belső harc. A külső a gyermek ellenállásában, agresszivitásában nyilvánul meg, a gyermek az érzelmeit támadásokban, verekedésekben vezeti le. Súlyosabb következményei azonban a belső harcnak vannak, különösen akkor, ha az mindvégig megmarad annak — ilyenkor a gyermek visszahúzódóvá, zárkózottá válik.

Amely családban a szülők meggondoltan és megfelelően szoktatják gyermekeiket a rendszeretetre, a következetességre és az igazmondásra, ott az erkölcsi célok megvalósítása sem okoz gondot.

Az egyéniség alakulásában a kiindulópont mégiscsak a család, melyben valami vagy éppen semmi nincs rendben. A gyermekek idegrendszere sem. Nem véletlenül hallani sokszor: „Már kiskorom óta gyengék az idegeim.”

Vajon elgondolkodtunk-e már rajta, hogy milyen sérelmek értek bennünket felnőtté válásunk folyamán, hányszor akadályoztak meg bennünket valamilyen tervünk, elgondolásunk végrehajtásában, hányszor kaptunk szigorú vagy jogtalan büntetést?

Az elhibázott vagy a meggondolatlan büntetés súlya következményekkel, lelki betegséggel, bizonytalansággal, visszavonulással, meneküléssel, esetleg tartós eltűnéssel járhat.

Sok gond forrása az úgynevezett halmozott büntetés, a büntetések gyakorisága, melynek következménye a sikertelenség érzése. Sok szülő hajlamos rá, hogy gyermeke kisebb hibáit, mulasztásait általánosítsa, hangsúlyozza, büntesse. Ahelyett, hogy például elnézné az ügyetlenségét, azt hanyagságnak, rendetlenségnek, kapkodásnak minősíti.

Nem szabad csodálkozni, ha ilyen esetben a gyermek valóban hanyag, rendetlen, lusta lesz, ha a szülői „prédikáció” alatt is másra gondol. Ha a hibáztatás gyakran megismétlődik, a gyermek elhiszi, hogy olyan, amilyennek jellemzik. Nem tudja, mit tegyen, mert a szülő nem nyújt alternatívát, más megoldást, ezért a gyerek nem lesz türelmesebb, kitartóbb, nem próbálkozik újra.

Ha egy cselekvés végrehajtása akadályba ütközik, az egyén kudarchelyzetbe kerül. Ha ebben a szülő is akadályozza, vagy nem segíti át a nehézségeken, esetleg bünteti is, akkor a gyermek agresszióval, durvasággal reagál. Ha ehhez tartós feszültség is társul, a gyermek nem lesz képes feladatainak elvégzésére, munkája egyre alacsonyabb szintű lesz. Ebből az ördögi körből azonban nagyon nehéz kikerülni, és sajnos csak kevés gyermeknek sikerül.

Hogyan neveljünk?

Megértően, rugalmasan, alkalmazkodóan, konfliktusmentesen. Mértéktartással, szeretettel és ne kényszerrel avatkozzunk bele a gyermek életébe. A gyermek életvitele legyen szabályos, de ne merev. A szülő törekedjen az önállóvá nevelésre, a kiegyensúlyozottságra, mert gyermeke csak így lesz vidám, segítőkész és alkalmazkodó.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Baba-mama rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink