A tanárnő már évek óta sikeresen készíti fel mentoráltjait a különféle konferenciákra, munkáját számos alkalommal ismerték el.

* Hosszú évek munkája és az ebből fakadó sikerek állnak ön mögött. Hogyan döntött az itthon maradás, valamint e mellett a szakirány mellett?

— A középiskolában még a táplálkozástudományról gondolkodtam, ezzel szerettem volna foglalkozni. Akkoriban egyes szervezetek azt szorgalmazták, hogy külföldön, Magyarországon tanuljunk tovább, jómagam is megpróbálkoztam az anyaországban a felvételivel, melyet sikeresen le is tettem. A politikai helyzet változása, az embargó bevezetése azonban megerősítette bennem a döntést, hogy itthon folytassam a tanulmányaimat. Így beiratkoztam Újvidéken a Technológiai Karra, amit a mai napig nem bántam meg. A szénhidrátalapú élelmiszerek a szakterületem, vagyis pontosabban a cukortechnológia. Tiszta kémiával nem hiszem, hogy tudnék foglalkozni, szerintem az nagyon piperemunka. Jobban szeretem a nagy berendezéseket, gyárakat, a műveletek, illetve a folyamatok irányítását. Előttem az egyetemi mentorom, Gyura Julianna tanulmányozta ezt az ágazatot. Ha lehet kategorizálni, akkor ez elég férfias szakirány, hiszen óriási berendezések, kapacitásjellemzi, ennek ellenére nagyon kedvelem. Nagyon szeretek a cukorral mint élelmiszerrel foglalkozni, hiszen szinte ez az egyetlen olyan élelmiszer, amelynek előállításakor naponta akár 7000—10000 tonnát is feldolgozhatnak! Óriási mennyiségekről van szó, a folyamatokat pedig úgy kell összeillesztgetni, mint a kirakóst, emiatt is érdekes.

Dr. Sörös Zita átveszi a Pázmány-díjat Kasza Csongortól, az Európa Alapítvány igazgatójától (Az Európa Kollégium felvétele)

* Hogyan emlékszik vissza az egyetemista éveire?

— Mivel az általános és a középiskolát magyar nyelven fejeztem be, az első évemet a szerb nyelv és a szerb nyelvű kifejezések elsajátítása jellemezte. Első nap, amikor az órarendem írtam át a hirdetőtábláról, egy lány állt mellém, és magyarul kezdett beszélni hozzám. Rövidesen kiderült, Szirovica Kingáról van szó, akivel csoporttársak voltunk. Vele kezdtem meg a tanulmányaim, és vele is fejeztem be, együtt tanultunk egész idő alatt. Emellett ma már komaasszonyok is vagyunk. Volt egy periódus, amikor kórházban feküdtem, ő akkor indigóval írta a jegyzeteit, a hétvégén pedig elhozta őket nekem, s így tudtam akkoriban kollokválni. Az alapképzés befejezte után három évig minisztériumi ösztöndíjas voltam. A magiszteri munkám készítése idején jártam a cukorgyárba is, emellett a katedrafőnök, JovanJaković ajánlatára kezdtem membránszeparációs műveletekkel foglalkozni. Mivel ehhez nekünk csak kisebb berendezéseink voltak, kapcsolatba lépett Vatai Gyula professzorral, aki korábban nálunk tanított, de akkor már a magyarországi Szent István Egyetemen oktatott, és a magiszterit végül nála fejeztem be. Mivel egy nagyobb laboratóriumról volt szó, a megszerzett tapasztalatot máshogyan is tudtuk kamatoztatni. Az ő mintájukra mi is létrehoztunk egy membránlabort, ahol ma már számos bonyolult félüzemi berendezésünk van, melyeket az ipar kérésére a helyszínre is viszünk. Némi idő múlva már hallottak a kutatásainkról, így például ismert élelmiszergyárak igazgatói is felkerestek bennünket. A membránszeparációs technikákat használva számos berendezést el tudtunk készíteni.

* Ön már anyaként doktorált. Hogyan tudta a magánéletét, az oktatási-nevelési, illetve kutatói tevékenységeit összehangolni?

—Ehhez valójában nagyon sok támogatásra volt szükség. A magiszteri elvégzésekor már megszületett a nagyobbik gyermekem, a doktorátusom védésekor pedig már mindkettő megvolt, így a férjem segítsége sokat számított. Persze rajta kívül a nagyszülők is ott voltak. Ami az oktatást és a kutatást illeti, elmondhatom, hogy a hallgatókat állandóan bevonjuk a kutatásokba. A tantárgyakat az asszisztensemmel, aki ma már docens, úgy dolgoztuk ki, hogy azokon belül azegyetemisták kutathassanak. Ez a módszer jónak bizonyult, hiszen például a mesterin nagy örömmel választják ezeket a tárgyakat. Mindig vannak mentoráltjaink, a hallgatók ugyanis nem klasszikus módon felelnek könyvből, hanem megkapják a problémát, melyet meg kell oldaniuk. Egy évben a férjemmel csicsókagumót termeltünk csak azért, mert az egyetemisták feladata az volt, hogy dolgozzanak ki olyan technológiai folyamatot, amelynek során inulint tudnak kiválasztani. Egyfajta édesítőszerről beszélünk, melyet valójában nagyon előnyös használni. Kaptak tehát egy zsák csicsókát, hogy abból izolálják az inulint. Nagyon érdekes nézni, hogyan igyekeznek megoldania problémát, illetve miként jutnak el a folyamat végéig. Természetesen mindvégig mellettük vagyunk, és ha segítségre van szükségük, megadjuk nekik, minden formában. Az egyetemen a cukortechnológia mellett az édesítőszerekről, mind a természetesek, mind a mesterségesek felhasználásáról és jellegzetességeiről, valamint az élelmiszeriparon belüli környezetvédelemről tartok előadásokat.

Fotók forrása: Az interjúalany archívuma

* A tehetséggondozásban is már hosszú ideje részt vesz. Milyenek a tapasztalatai, hogyan segítheti ez az előrehaladást, valamint a kapcsolatok építését?

— A diákjaimmal nagyon meg vagyok elégedve. 2023-ban Szegeden voltunk egy csoportommal konferenciázni.Elmondhatatlanul nagy csapatszellemnek voltam szemtanúja. Amellett, hogy a hallgatók figyelmesen követték a társaik előadásait, végig szurkoltak egymásnak. Évek óta részt veszek tehetséggondozási programokban. Az újvidéki Európa Kollégiumban már több mint fél évtizede, a VMTDK-n pedig szintén évek óta ott vannak hallgatóim. Mindig van valamiféle téma, melyet kutatni lehet, és ezekbe az érdeklődési köreikkel összhangban tudjuk bekapcsolni őket. Mindez hasznosnak bizonyul a kapcsolatok kiépítésében, hiszen más tudományok kutatóival is együttműködési lehetőségek születhetnek.

* 2020-tól a Technológiai Kar tudományért felelős dékánhelyettese, 2024-től megbízott dékánja. Ezekkel a feladatokkal kapcsolatban mit emelne ki?

— Jó kapcsolataink vannak az egyetemistákkal, akikről csak a legjobbakat mondhatom el. Karunk kicsinek számít, a hallgatók pedig nagyon érdeklődőek, így sikerül minden egyetemistával törődni, valamint bekapcsolni őket a folyamatainkba. Különféle szakköreink és szekcióink vannak, emellett sporteseményeket és társasesteket is szervezünk. Az előadóink számos tudományos kapcsolattal bírnak az országhatárokon belül és kívül is. Ezekbe is próbáljuk valamilyen módon bevonni az egyetemistákat, én személy szerint a magyarajkúakat igyekszem valahogyan ösztönözni. Kiváló kapcsolatot ápolunk a szegedi Mérnöki Karral, valamint a Csongrád–Csanád Vármegyei Iparkamarával, ahol a múltkori IPA határon átnyúló projektumunkkeretében az itteni egyetemisták három hónapig a Csongrád–Csanád vármegyei iparban gyakornoki munkát végezhettek. Végül már az egyetemen és az ipari kamarában is sikerült mindenkinek megismernie az egyetemistáinkat, és a lakhatási gondokat is közös erőfeszítéssel meg tudtuk oldani.

* Hogyan éli meg a nemrégiben átvett Pázmány-díjat?

— Először is nagyon meglepett. Úgy gondolom, ezt minden oktató megérdemelné. Csak örülni tudok, hogy ily módon is méltatták a tevékenységemet. Emellett serkent és ösztönöz a további munkára és a hallgatókkal való foglalkozásra. Jelenleg három projektumban is részt veszek. Az egyik az antibiotikumreziduumok eltávolítása az ivó-, illetve a szennyvízből membránszeparációs módszerekkel. A másik egy Erasmus-projektum, melynek részeként élelmiszer-hulladékkal foglalkozunk. Ezekbe is sikeresen tudtunk bekapcsolni hallgatókat. A harmadik egy IPA-projektum, melynek az élethosszig tartó tanulás adja az alapját, és ebbe az Európa Kollégiumot is sikeresen bevontuk.

* A fiataloknak mit üzenne?

— Érdemes kitartani. Kihívásokkal mindig találkozunk, és ha úgy gondoljuk, hogy most éppen nem sikerülhetnek bizonyos dolgok, csak kitartónak kell lennünk, hiszen senki sem tökéletes!