Február 27-ére, farsangvasárnapra meseszép programmal készül a Magyarkanizsa községhez tartozó kis falu, a településen működő Almás—Vasderes Hagyományápoló Egyesület szervezésében — aki szereti a lovakat, a régi néphagyományok felelevenítését, a féktelen jókedvet, ne hagyja ki az eseményt.
Óriási izgalommal várom én is, hiszen olyan elfeledett néphagyományt szeretnének feleleveníteni, amely egykor szorosan kötődött vidékünkhöz, ez pedig nem más, mint a lósiratás. Erről a paródiajátékról Burány Béla Ünnepek, szokások, babonák II.: jeles és jeltelen napjaink népszokásai a déli Tisza-vidéken című kötetében olvashatunk részletesen. A lovak ugyanis szerves részei voltak a régi emberek mindennapjainak, és a farsang végi elsiratásuk a húsvéti nagyböjttel járó szűkösebb napokra való felkészülést jelképezte. Mielőtt még bárki a fejét csóválná, elmondom: nem lovat, hanem lovát megtestesítő lovast siratnak. A játéknak pontos koreográfiája és dallama, szövege van, melyet a már említett néprajzi kötetben szereplő gyűjtés mellett egy Magyarkanizsán élő idős bácsi visszaemlékezése alapján, illetve vidékünk szokását kiválóan ismerő néprajzos szakember segítségével idéznek meg a lovas egyesület tagjai és barátai.
A falut és a környékbeli településeket aznap hagyományos, Tisza menti maszkokba öltözött lovasok ébresztik majd zabolátlan vígsággal, a gyerekeket lovasok hozzák a farsangolás helyszínére, akikkel egész nap népi játékokat játszanak majd az egyesület önkéntesei, és persze lovagolhatnak majd kedvükre, de a felnőttek sem fognak unatkozni, hiszen a fő látványosságnak számító lósiratás mellett rengeteg farsangi tréfa, meglepetés vár a vendégekre. Maszkot ölt majd, illetve alakoskodik a falu apraja-nagyja, lesz táncház és népzenei koncert, lovaskiállítás és -bemutató, népmesék kicsiknek és pajzán népmesék nagyoknak, gasztronómiai ízelítő kivel mással, mint a Huszár lángos jókedvű csapatával, este téltemetés máglyagyújtással, majd farsangi bál, amíg a jókedv tart.
És miért ajánlom máris e programot, hiszen még csak január közepe van? Mert örülök annak, hogy vannak, akik mernek nagyot álmodni, a mi hagyományainkra alapozva, azokat a feledés homályából előhozva megszervezni a mi „busójárásunkat”; hogy vannak néprajzosok és népzenészek, akiknek felcsillan a szemük a felvetés kapcsán, és felajánlják segítségüket — de legfőképp annak örülök, hogy vannak emberek, akik ezekben a morc hétköznapokban önfeledten akarnak játszani, és felszabadult játszásra hívnak mindenkit.
