home 2024. május 26., Fülöp napja
Online előfizetés
Játék a színpadon, játék otthon
Szerda Zsófia
2023.12.24.
LXXVIII. évf. 51. szám
Játék a színpadon, játék otthon

Így kerek az élet. Becsöppenek manófalvára, László Judit és Ozsvár Róbert otthonába, mely jelenleg Moholon van, hiszen a bázisuk állandóan változik. Az ikrek, azaz Kinga és Janka nem hagyják pihenni sem a szülőket, sem a nagyszülőket. Mindenki készenlétben áll, a hercegnők alázatos szolgálatára. Nem unalmas náluk most az élet, a szülők pedig eközben próbálnak és előadást is játszanak. A sütőből házi kifli ínycsiklandó illata árad, a konyha biztonságosan eltorlaszolva a kíváncsi, apró mancsok elől.

* Amikor kiderült, hogy három helyett hamarosan négyen lesztek, mi volt az első reakciótok?

L. J.: — Életemben kétszer voltam ennyire euforikusan boldog. Először, amikor felvettek a színművészeti akadémiára, másodszor pedig, amikor megtudtam, hogy ikreket várok. Robi próbán volt, a III. Richárdot készítették. A klinika közel van a színházhoz, rákérdeztem, van-e öt perce, éppen szünete volt. Találkoztunk, és elmondtam neki, erre ő nagyot nézett, szerintem elsőre sokkot kapott, de borzasztóan örült. Nem tudom, ezután hogyan tudott próbálni. (Nevet.)

O. R.: — Nehezen. Mert elsőre valóban sokkot kaptam, s én egyébként is lassan fogom fel a dolgokat, kellett egy kis idő, hogy eljusson a tudatomig, de hihetetlenül boldog voltam. Az ember tervezgeti, hogy majd jön az első gyerek, néhány év múlva a második, majd szép lassan anyagilag is rákészülsz, erre bumm, érkeznek ketten. És jöhet az áttervezés, az újraszervezés. Erre nem is lehet felkészülni, fogod és csinálod, gondolkodás nélkül. 

L. J.: — Megegyeztünk, hogy szeretnénk harmadikat is, de egy picit később. Nekem testileg és agyilag is szükségem van egy kis regenerációra, s szeretném kiélvezni ezt a négyesben töltött időt.   

A lányok közben körülöttünk sétálgatnak, egyszer egy banánnal, majd egy labdával, hol ölbe kéredzkednek, hol az ágy mögé bújnak.

O. R.: — Tapasztalatlan szülők voltunk és vagyunk még most is. Minden új, semmit nem tudsz, mit hogyan kell csinálni, ráadásul mindent duplán kapunk. Minden elismerésem a nőké, hiszen most, hogy két gyermek érkezett egyszerre, én is részt vettem, főleg eleinte, mindenben: etetés, pelenkázás, ébredés, altatás. Mostanában már éjszaka néha halottnak tettetem magam. (Nevet.)

L. J.: — Az eleje valóban nagyon húzós volt. Fogalmunk sem volt, mit kell csinálni, mi a bajuk. Robi szokta mondogatni, hogy olyan dolgok is előfordultak, amelyek benne sem voltak a pakliban. Például egy nyugodt szombat este itták a tejet a cumisüvegből, nevetgéltünk, közben néztük a Dalfutárt, úgy tűnt, mindjárt jóllaknak és elalszanak, amikor egyszer csak Janka száján, orrán elkezdett folyni a tej, fulladozott, üvöltött. Kétségbeesve hívtam a védőnőt, hogy megfullad a gyerekem. Azt mondta: ha ő visít a háttérben, akkor biztosan nem. Ilyenek történtek.

O. R.: — Egy csapásra megváltozott az életünk. Olyan szituációkban találtuk magunkat, amelyekről előtte azt sem gondoltunk volna, hogy léteznek. Mert erről senki nem mesél. Megesett, hogy éjjel 3-kor, amikor egyszerre két babát ringattam, arra gondoltam, hogyan keveredtem én ide. És közben mindez annyira csodálatos, hogy el sem tudom mondani.

* Most akkor Mohol a bázis?

L. J.: — Igen, mert most a Zentai Magyar Kamaraszínházban próbáltam, s ez van legközelebb hozzá, ahol nyugodtan ott merem hagyni a gyerekeimet. Ez egy ismert terep, mindenki itthon van, s a nagymama is szerencsére szívesen vállalta ezt a véget nem érő műszakot. Utána visszamegyünk Újvidékre. De Temerinben is szoktunk tölteni napokat, mert ott is vannak nagyszülők, akik segítenek, amiért nagyon hálás vagyok.  

O. R.: — Azért azt hozzátenném, anyagi szempontból is sokat segít, hogy nem mindig kell bébiszittert fogadni, mert arra a gatyánk is rámenne.

* Juca, te valami egészen elképesztő formában vagy. Fontos volt számodra, hogy amikor visszatérsz a színpadra, csúcsformában legyél?

L. J.: — Igen, fontos, mert színésznő vagyok, aki az emberek elé áll ki. Emögött kemény munka van. Én magam sem gondoltam, hogy ennyire felszaladnak majd a kilók, azt meg főleg nem, hogy ilyen nehéz lesz letornázni őket. Egy újfajta programot próbáltam ki, mely úgy tűnik, bevált. De valóban nem volt könnyű menet, és ezt meg is kell tartani. Az pedig szerintem tévhit, hogy a szoptatástól le lehet fogyni. De én világéletemben diétáztam, tehát semmi új a nap alatt. (Nevet.)

* Könnyű volt visszatérni a színpadra, vagy közben most még agyalsz azon, mi lehet otthon?

L. J.: — Nagyon jó volt visszatérni. Pongó Gáborral erről beszélgettünk, miközben az Anna Karenina néhány jelenetében éppen nem vagyunk színen. Ültünk az öltöző előtt, figyeltük, hol tart az előadás, s ő odasúgta: Juca, én a munkahelyemre járok pihenni. Mondom: Én is. Meleg a kávém, ülök, és csend van. Nagyon nevettünk. A drámaíró versenyen tértem vissza, na akkor még borzasztóan ideges voltam. De nem okozott nagy gondot, a rutin segített, és a szövegtanulás, a rögzítés sem tűnt el. Viszont ami megváltozott, az az, hogy már nincs a szemellenzős, csak a színházért élek hozzáállásom. A próba végén sietek haza, mert a lányok 4-kor ébrednek, s a világ minden kincséért sem adnám azt a másfél órát, amelyet ezeken a napokon velük tölthetek. Tudom, elcsépelt mondat, de valóban megváltozik a prioritás. Viszont annak örülök, hogy van munka, számítanak rám, és bár sokszor idegeskedem, hogy jaj, mi van velük, szerencsére a nagyszülőknél jó helyen vannak, így nem kell aggódnom, és nekem is jólesik, hogy egy kicsit mással foglalkozom, amikor a színházban vagyok.  

* És milyen a lányos apukák élete, Robi?

O. R.: — Eleinte ezt nem annyira érzi az ember, de most már nagyon tudnak úgy nézni, hogy teljesen ellágyulok tőlük. Imádom, ahogy mindig megörülnek nekem, szeretnek hozzám bújni, és nagyon ravasz szemük van, szóval huh… Tudatában vagyok ennek, és érzelmileg is megérint, hat rám az, hogy lányaim vannak. Nekem az sem lesz gond, hogy hercegnőset játsszak velük, vagy babázzak, mert végül is a munkahelyemen is játszom, nem nehéz itthon is azt tenni. S mindig jobb játékkal eltölteni az időt. Ilyenkor a fáradtság is megszűnik. Az énidő persze eltűnt, és néha úgy múlnak el napok, hogy azt sem tudom, gondoltam-e valamiről valamit, mert még gondolkodni sem volt időm. Mert vagy játszom a lányokkal, vagy nézem, ahogy játszanak, figyelem, nehogy bajuk legyen. Én szeretek, azaz szerettem merengeni, hát mostanában erre nincs idő. (Nevet.)

* Hogyan osztjátok le a feladatokat?

O. R.: — Juca csinálja a javát, de én is próbálom kivenni a részem mindenből. És rám is szól, ha nem teszem. A munkamegosztás elve pedig, hogy mindenki csinálja, amit ér.

L. J.: — Ez szépen kialakult. Most például voltam Újvidéken előadást játszani, a próba és a darab között hazaugrottam a lakásba egy kicsit takarítani, s amit nem érkeztem megcsinálni, arra megkértem Robit, hogy fejezze be ő. Minden megbeszélés kérdése, de megtanultunk igazodni egymáshoz. Én nagyon tervezős ember vagyok, a fejemben már a januárt és a februárt kalkulálom, Robi pedig néha azt sem tudja, mit csinál másnap. (Nevet.) Jó, túlzok, de ő sokkal spontánabb, szóval kénytelen vagyok én tervezni.

O. R.: — Ez igaz, de megvannak a szektorok, hol ki a főnök. A házvezetésben ő, de ha logisztikáról vagy utazásról van szó, ott én. S ezeken belül leosztjuk a feladatokat. A takarítást én is végzem, de ő mondja meg, mikor mit kell csinálni.

L. J.: — Egy példa erre a gyermekülés az autóba. Én nézegettem a különböző modelleket, de csak annyit tudtam eldönteni, hogy mentolszínű legyen, vagy szürke, ő viszont napokig bújta a netet, hogy az egyik itt leereszthető, a másik úgy mozgatható… Na, nekem ehhez nincs türelmem, nem is érdekel, meg is bízom benne, ráadásul mindig jót választ. 

* Van olyan, amit mindenképp szeretnétek átadni a lányoknak?

O. R.: — Vannak dolgok, melyeket minden szülő próbál elkerülni, például, hogy tévét és telefont ne bámuljanak idő előtt, de most nem is köti le őket, elvannak kettesben. Sok zenét hallgattatunk velük, ez mindkettőnk számára fontos. Én rockot, klasszikus zenét, bluest és még mulatóst is, Juca pedig jazzt. S azt is fontosnak tartjuk, hogy gondolkodó, érző lények legyenek. 

L. J.: — Lehet, hogy nagyon bután hangzik, de amit át kívánok nekik adni, az a föltétlen szeretet. Fontos, hogy úgy érezzék, bármi is van, hozzánk mindig fordulhatnak. Akármi történik, számíthatnak ránk. Nekem a szüleim mindig hangoztatták a következetesség fontosságát. Hogy nem várhatok el a gyerekektől valamit, ha nincs előttük példa, mely alapján ezt elvárhatnám. És hogy amit mondok, ahhoz tartanom kell magam.

Ezen a ponton a lányok is közbeszólnak, hiszen a rengeteg játék között sajnos csak egyetlen lézerkard van, s éppen ugyanakkor kell mindkettőjüknek. A szülők gyorsan megoldják ezt a hatalmas problémát, és visszaülnek mellém.

L. J.: — Ez ilyen. Valójában négy kard kellene, hiszen négy kezük van. Egyébként tervben van, hogy elmegyünk egy gyerekpszichológushoz, hogy adjon tanácsot, hogyan járjunk el az ikrekkel, hogy ne alakuljon ki köztük féltékenység, ne érezzenek mellőzöttséget. Most is próbálok ugyanannyit figyelni mindkettőjükre. Ha az egyiket felveszem, utána rögtön a másikat is. Nagyon érdekes figyelni őket. Váltogatják a dominanciát. Mire megszokod, hogy az egyik a dominánsabb, egy reggel azt látod, hogy ez megfordult. Nagyon érdekesek. Teljesen kiszámíthatatlan minden, én is tanulok mellettük, és jól jön majd egy szakember tanácsa.

* Mindjárt itt a karácsony. Hogyan ünneplitek?

O. R.: — Mint az utazó vándorcirkusznál. Ahogy mindig. (Nevet.)

L. J.: — Á, hozzánk képest egy vándorcirkusz kutya füle! Lassan kombival kell közlekednünk, hiszen ilyenkor a fél lakást felpakoljuk. Ráadásul mindenből kettő kell: gyerekülés, babakocsi, tápszer, cumisüveg, hideg-meleg ruha, cipő, és nem is sorolom tovább. És a saját holmink, persze. Karácsonykor végigjárjuk a nagyszülőket, ami három helyszínt takar, mert nálam egy picit jobban megoszlik ez.

O. R.: — Tehát a László—Ozsvár család tulajdonában 8 etetőszék és 8 kiságy van, hogy legalább azt ne kelljen mindig szállítani. Régebben a fészkeiket is mindig vittük — ez két akkora tárgy, hogy ha berakom őket, tele a kocsi, mi már be sem férünk. Szóval valóban nagyon vicces végignézni, ahogy mi megindulunk.

L. J.: — A karácsonyi ünnepsort anyukámnál kezdjük, karácsony előtt ott vagyunk, a testvéremmel már hagyományosan közösen készülünk, sütünk-főzünk, díszítünk, utána apukáméknál töltjük a szentestét, oda jön a Jézuska is, majd karácsony napján Moholra megyünk Robi szüleihez, és maradunk néhány napot. De nem esik nehezünkre az utazgatás, a lányok is megszokták. Jó, hogy van még kit meglátogatni. Remélem, a vándorcirkusz még sok-sok évig fog utazgatni, nagyikat látogatni. Én rajongva szeretem a karácsonyt, várom már, hogy a lányok is felfogják az ünnep jelentését, úgyhogy néhány év múlva tobzódni fogunk, díszítünk, sütünk-főzünk a csajokkal, ott vannak a fények, illatok. Valóban igazi karácsonyrajongó vagyok.  

O. R. — Juca mellett én is azzá váltam.

A beszélgetésnek ezen a pontján kisülnek a kiflik is, és visszaadom Jucát meg az éppen születésnapját ünneplő papát a csajoknak.

Fényképezte: Szerda Zsófi

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..