A katonai rendőrség egykori tisztje, miután elveszít minden illúziót munkája kapcsán, szögre akasztja a kalapját, leadja szolgálati fegyverét és jelvényét, majd útra kel. A Nincs visszaútban pedig már jó néhány évet tud maga mögött leszerelt katonaként. Ettől függetlenül folyton uniformist viselő exbajtársakba ütközik, akik, miután szalutálnak neki, nem mulasztják el Reachert őrnagynak szólítani. Ő pedig még a Rambo-filmekből ránk maradt, formalinos szagú dumával válaszol: exőrnagy vagyok, katona.

Talán már a bevezetőből is kiderült, akciófilmet láthatunk, mely egyébként az azonos című, méltán sikeres kémregénysorozat adaptációja. Tom Cruise majd harminc éven át volt Hollywood Top Gunja. Tizenhét kasszasikerben játszott, melyek százmilliókat hoztak a konyhára. Leszámítva a Mission: Impossible-filmek bevételét, a neki folyósított gázsik és tiszteletdíjak mélyrepülésben vannak a Világok harca óta. Az eredeti Jack Reacher film alig 80 millió dollárt termelt, az 1993. évi A cég bevételének felét. Éppen ezért a klisés exőrnagyduma talán nem is akkora mellényúlás, sokkal inkább egy lakonikus ars poetica. A Mission: Impossible Ethan Huntjaként még valóban szórakoztató tudott lenni, de ezzel az újabb erőltetett koncesszióval, a Jack Reacherrel már igen baljóslatúan alakul a sikerért és a népszerűségért vívott küzdelem. Igaz, hogy Edward Zwick rendező gyönyörű képeket válogatott annak idején Az utolsó szamurájba, az azonban már kétséges volt, hogy akciórendezőként egyáltalán megállja-e a helyét, és mihez kezd majd Hollywood örök szépfiújával.

Kettejük fúziója sajnos ezúttal olyan, mint az olaj és a víz: hiába próbáljuk elkeverni egy alapjában történelmi drámákra szakosodott rendező lassú és kimért tempóját egy Tom Cruise-kaliberű akciósztár vehemenciájával (ez esetben pedig sokkal inkább kétségbeesett visszatérési vágyával), a végeredmény az átlagosnál is gyengébb. A 2012. évi előzményfilmet még Christopher McQuarrie rendezte, aki az új résszel ellentétben legalább képes volt egy látványos autós üldözést összehozni, sőt egy istenes befejezést is kanyarintani. Zwick viszont még arra is képtelen, hogy az adrenalint akár egy picivel is megemelje a nézőkben. Csak várjuk és várjuk az izgalmas finálét, a csúcspontot vagy legalább egy kielégítő pisztolydurrogtatást. Később már az összevágott bakikban bizakodunk a Vége főcím után. De nem. Egyszerűen besül az egész. Sőt, a film záróakkordja annyira langyosra, nyálasra és betegesen gyengére sikerült, hogy már a moziból hazafelé sem emlékszünk majd rá.

Ami a sztorit illeti, Jack Reacher (Tom Cruise) a maga sajátos igazságszolgáltatási módszereivel egy új ügy felgöngyölítésébe kezd. Susan Turner hadnagyot (Cobie Smulders), Reacher régi nyomozóegységének jelenlegi vezetőjét hazaárulás vádjával tartóztatják le. Mivel Reacher nem kételkedik a nő ártatlanságában, úgy dönt, segít neki kiszabadulni a börtönből. Sőt, ha már ott van, egy nagyszabású kormányzati összeesküvést is leleplez. A road movie pedig egyszer csak a már szökésben lévő párosról szól, melynek tisztáznia kell a nevét, miközben golyózápor közepette igyekszik ép bőrrel megúszni az egészet.
A Jack Reacher: Nincs visszaút szájbarágós üzenetekkel és ezerszer látott megoldásokkal teli akciófilm, mely szinte semmit sem őrzött meg az első rész kvalitásaiból. Ennél egyszerűbb történetet el sem tudnánk képzelni. Sőt, ami a legnagyobb baj, hogy az első rész pragmatikus, kimért, sőt titokzatos főszereplőjének vonzereje a második részben szinte köddé vált. Tom Cruise itt már erőltetetten vicceskedő és érzelgős. Kiszámítható fordulatok, egydimenziós negatív karakterek és banális húzások. Nagyjából ezek jellemzik az új Tom Cruise-mozit, mely sajnos még mindig nem hozza el a Koktél és az Esőember jobb napokat látott sztárja számára a visszatérést. Erre a látottak alapján, úgy tűnik, még sokat kell várnunk.

Nyitókép: Rollingstone.com