Némelyek úgy hitték, hogy a listát csak az emberek megfélemlítésére állították össze, de a tisztogatásra odarendelt csapat mégis elvégezte a feladatát. A kihallgatás után börtönbe vetették, majd november 2-án megkötözve a vesztőhelyre vitték a bűnösnek tartott férfiakat: családapákat, férjeket és fiakat. Csak azok menekültek meg, akiknek volt valamilyen ismeretségük. És Nagy János, aki maga sem volt teljesen biztos benne, hogyan élte túl a vérengzést. János bácsi istenfélő, mélyen vallásos ember volt, és a Jóisten, akiben annyira bízott, nem feledkezett meg róla a bajban. 2012 októberében kerestem fel, félve, hogy nemet mond, nem vállalja az interjút. Vállalta. Kérdésekre nem is volt szükség: János bácsi csak mesélt, mesélt, és szavai nyomán megelevenedett a véres történelem… Néhány hónappal később János bácsi elhunyt. Bajmokon, a központi temetőben helyezték örök nyugalomra. Élettörténetének ez a harmadik része.

— A partizánokat vonattal hozták a községházára... Az állomáson kiszálltak a vonatból, és ide bejöttek, most már tudom, hogy azért hozták őket, mert ők voltak a kivégzőosztag.

Hadd említsek meg még egy napot a fogdából, ahol a többiekkel voltam. Ez is a kivégzés előtti napokban lehetett… Egyszer kitereltek bennünket, foglyokat az utcára. Mondták a partizánok, hogy „emberek, senki meg ne próbáljon szökni, mert parancsunk van, hogy lőjük agyon”. Hát mentünk a köves úton. Akkor még nem volt forgalom. Valamelyik nagy sváb házba irányítottak bennünket, le a pincébe. Nagy pince volt, sok krumplival. Mindenki kapott egy zsákot, hogy rakja meg krumplival, és akkor gyerünk vissza. Vittük a partizánkonyhára. Ott meg hosszában állt egy tanterem: ahogy beléptünk az ajtón, azt láttuk, hogy tele volt mindenfélével. Összeharácsolták a német házakból. Volt itt egy kis út, keskeny út, de nem a fal mellett, hanem középen, a holmik között. Ott bent, valahol az egyik sarokban volt egy kis hely, oda ráztuk ki a krumplit. Egyenként mentünk. Én is sorra kerültem. Azért emlékezetes ez számomra, mert történt velem egy kis baleset. Ahogy kiráztam a krumplit, és indultam volna vissza, mielőtt kiléptem középre, ott állt jobbra egy virágváza három lábon. Volt egy bunkója, mellette meg egy ruháskosár, abban finom porcelán. Hát ahogy mentem, az egyik lábam hozzáért a virágállványhoz, az kibukott, és durr bele ebbe a kosárba. Akkorát csörrent! Megálltam, és néztem vissza, hogy most mi lesz. Agyonlőnek? „Šta je? Šta je?” (Mi van? Mi történt?) — ordított a tiszt. Majd odajött: „A, ništa!” (Á, semmi!) Mentünk tovább, nem szóltak semmit. Szerencsém volt.

November 2-án összetoborozták a bebörtönzötteket. Az utat a vesztőhelyig nagyon sok partizán őrizte. Aki menekülni próbált, rögtön agyonlőtték, és a holttesteket talicskával vitték ki a tömegsírhoz. A három nagy sírt Petar Dulić földjén ásatták ki a cigányokkal, akiket annyira megfélemlítettek, hogy sokáig nem is mertek beszélni róla. Ma akácfa áll a kivégzés helyén, néhány éve pedig emléktemetőt hoztak létre. Amikor a bebörtönzötteket toborozni kezdték, hogy a vesztőhelyre vigyék őket, úgy tűnt, hogy János bácsit egészen egyszerűen a cellájában felejtették. Nem egészen így volt.

— Ott maradtam a fogdában. Miután ez a 2-ai kivégzés megtörtént, én arra vetettem, és még mindig arra vetek, hogy azért maradtam életben, mert ott voltak a turáni vadászok is velem. Azok valami — hogy is mondjam — külön lapra tartoztak, és őket később, hétfőn, november 4-én szekéren vitték be Szabadkára. Előtte, szombaton délután az egész társaságot kihallgatták. Engem is. Amikor bementem, az volt az első mondatuk, hogy én is biztos turáni vadász vagyok. „Én nem vagyok turáni!” — mondtam. „De turáni vagy!” „De nem vagyok!” Szerencsémre volt ott egy ember (sajnos már nem él), Piuković Ive bácsi, aki a tanítómesteremnek volt jó barátja. Innen ismert engem. Valószínűleg ő mondott néhány jó szót az érdekemben. Végül nagy nehezen belátták, hogy nem vagyok turáni vadász, és elengedtek, de — ahogyan a partizántiszt mondta — mindennap jelentkeznem kellett a parancsnokságon fél tizenkettőkor. Írt egy papírt, az állt rajta, hogy ne csináljak semmit az állam ellen, mert rögtön kivégeznek. Úgyhogy én mindennap fél tizenkettőkor jelentkeztem.

Aztán, néhány hónap múlva újabb parancs érkezett: a magyar férfiaknak munkaszolgálatba kell jelentkezniük, és itt, Bajmokon össze is szedték a népet. Megint nem lehetett hazamenni. Az embereket a kaszárnyában, a tánctermekben, az iskolákban helyezték el, ott is főztek ránk. Azt mondtam nekik, nem tudom, hogy lesz ez, mert én a munkaszázadban vagyok, nem tudok jönni mindennap jelentkezni. „Tudja, mit?” — kezdte a parancsnok. „Maga csak dolgozzon, ne mászkáljon ide-oda. Ha vége lesz a munkaszázadnak, majd akkor jelentkezik megint.” Elmúlt néhány hét, mire megjött a parancs, hogy vége a munkaszázadnak. Akkor a fiatalabb korosztálynak a Petőfi-brigádba kellett jelentkeznie. De nekem nem volt kedvem sehova menni. Ott állt a papíromon, hogy csendben kell lennem, ezért megkockáztattam, hogy nem megyek sehova. Amikor fölolvasták a nevemet, az egyik bajmoki fiatalember ezt mondta: „Ó, az meghalt.” Összekevert az öcsémmel. Viszont kihúztak a névsorból, és nem is kerestek többet. Így maradtam ki.

János bácsi az események után megpróbált mielőbb talpra állni. Dolgozott, templomba járt, de sohasem nősült meg. Azt mondja, maga sem tudja pontosan, miért.

Elmaradt... Háborús világ volt, és akkor nem volt kedvem. Valójában a mesterséggel kapcsolatban is így volt, vizsgáztam, letettem a segédvizsgát is, még a mestervizsga hiányzott. Úgy gondoltam, hátha sikerül a mestervizsga is, és akkor majd hozzáfogok. Volt két hold földem, mely az édesanyámtól maradt. El akartam adni, a pénzzel pedig kezdtem volna valamit, de végül nem így lett. Jobb is, hogy nem adtam el akkor, mert az adó elvitte volna. A kisiparosokat megfojtották. ’53-ban megjött a parancs, hogy aki akar, kiléphet a szövetkezetből. Hát kiléptünk az édesapámmal. Sikerült vennünk két lovat. Aztán az egyik ló megrúgott a térdemen, eltört a lábam, és megint bajban voltam.

Később meg már nem bírtam dolgozni, de a nyugdíjalap, ugye... Én már elég idős voltam, úgyhogy be kellett volna fizetnem a hátralékot meg a következőkben még néhány évet, de nem volt, aki fölvilágosított volna, nem volt senkim… Úgyhogy nem kapok nyugdíjat. Most már se házam, se földem, se nyugdíjam, csak ez az ősz fejem maradt meg. De azért a koromhoz képest még jól vagyok. Voltak már, akik azt mondták, „maga elél száz évig”. Hát, nem tudom, nem tudom...

(Vége)