* Gyermekkorát is könyvek között töltötte, könyvek között nőtt fel?

— Igen, viszont nem volt olyan sok könyvem, mint amennyi most van, vagy amennyi a gyerekeimnek, az unokámnak. Először édesanyám olvasott nekem nagy formátumú, vastag papíros meséskönyvekből. Mindig a komolyabb témájú olvasmányokat kedveltem, melyek az életről szólnak: Szabó Magda regényeit, Fekete Istvánét, később Kosztolányi műveit. Inkább a verseket szerettem meg a későbbiek folyamán, azokkal többet foglalkoztam, mint a regényekkel. Szabadkai származású vagyok, ott nőttem fel, de akkoriban még nem adatott meg annyi lehetőség az önképzésre, mint korunkban.

* Magától értetődő volt a Magyar Tanszék, a tanári pálya választása?

— Gimnáziumot fejeztem be, és ösztöndíjat kínáltak fel nekem, a Magyar Tanszék és a Közgazdasági Kar között választhattam. Egyedüli gyerek voltam a családban, édesanyám nem dolgozott, az apám keveset keresett, így szükségem volt erre a támogatásra, hiszen nagyon szerettem volna továbbtanulni. Nem akartam egy irodai asztal mellett eltölteni az életem, így a Magyar Tanszék mellett döntöttem, ott szerettem meg igazából ezt a szakmát és ezt a pályát. Nem fejeztem be időre, mert édesanyámról is gondoskodnom kellett, illetve a verbászi Testvériség-Egység Általános Iskolából kértek a tanszékről egy hallgatót, mert nem volt magyartanáruk. Így kerültem Verbászra, ez volt az első munkahelyem. Két évre rá fejeztem be a tanszéken a tanulmányaimat munka mellett. Már ott létesítettem egy önképzőkört, azon belül táncoltunk, énekeltünk, szavaltunk, olvastunk, versenyeztünk is. Minden lehetőséget megragadtam, sikeresnek bizonyult ez a szabad foglalkozás, mindenki nagyon szívesen járt ezekre a szakkörökre.

* Megtalálta önmagát az önképzőkörökben?

— Igen, nagyon szerettem mindegyik szakosztályban dolgozni, az önképzőkörben főleg, és talán ez a szeretet, a tevékenységem a gyerekeket is vonzotta. Utána a tanítás mellett mindig vezettem önképzőkört.

* Hogyan került Topolyára?

— Verbászon ismerkedtem meg a későbbi férjemmel, viszont ott lakást nem kaptunk, így Zentára kerültünk, ám ez a gondunk ott sem oldódott meg. Ekkor azt mondtuk, hogy oda megyünk, ahol lakást fogunk kapni. 1971-ben így kerültünk Topolyára, addigra már megszületett az egyik kislányunk, és az édesanyám is velünk élt. Mindketten, a férjem és én is kaptunk állást a Csáki Lajos Általános Iskolában.

* Hogyan, mikor született meg az Aurora Beszédművészeti Műhely?

— Az általános iskolában öt évig dolgoztam, akkor a topolyai gimnáziumba kerültem át, ott is maradtam huszonöt évig, magyar nyelvet és irodalmat tanítottam. Az Aurorát elődöm, Tóth Ferenc tanár úr alapította, aki később Újvidékre költözött át, és a Hungarológiai Intézetnek a vezető tanára lett.  Miután autóbalesetben életét vesztette, az akkori Testvériség-Egység Kultúregyesület kettévált, egy szerb és egy magyar csoportra. Az akkori elnökünk, Egeresi Sándor létesítette a magyar szakosztályból a Kodály Zoltán Magyar Művelődési Központot. Egy-két évem volt a nyugdíjig, és felkértek, hogy létesítsek egy szakosztályt, mely beszédművészettel, irodalommal, nyelvműveléssel foglalkozna. Elfogadtam ezt az önkéntes munkát, mely nagyon sikeres kezdetet tudhat maga mögött. Körülbelül 50 gyerekkel foglalkoztam. Később átneveztük Aurora Stúdiónak, akkor már mehettünk az anyaországba versenyezni, illetve más országok képviselőivel is versenyezhettünk. Kihasználtam minden lehetőséget, hogy a legjobb szavalóimmal, irodalmárjaimmal el is jussunk ilyen megmérettetésekre. A Középiskolások Művészeti Vetélkedőjébe is bekapcsolódtunk teljes lendülettel, és mindig nagyon szép eredményeket értünk el. Húsz teljes évig, 1998-tól 2018-ig vezettem az Aurorát, beteg lettem, és akkor már fiatalabbak vették át, előbb Vastag Gazsó Hargita, majd Péter Irén két-két évre, jelenleg pedig Molnár Krekity Olga Radnóti-, Latinovits- és Csokonai-díjas versmondó, a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületének alapító elnöke vezetésével működik. Nagyon eredményes két évtizedről tudok beszámolni. Kiváló diákcsoport gyűlt össze körülöttem, és nagyon büszke vagyok az elért eredményekre. A szó igaz hősei című Aurora-emlékkönyvben mintegy 50 tanulót sorolok föl, aki járt ebbe a szakkörbe és a különféle versenyekre: beszédművészetben, illetve szavalásban első, második, harmadik helyezésekkel tértünk vissza, idehaza és az anyaországban is részt vettünk a megmérettetéseken, akárcsak az irodalmi pályázatokon. A topolyai Bálint-napi irodalmi pályázatot mi alapítottuk.

* Hogyan született meg maga a könyv, kinek az ötlete volt? Mi került bele?

— Amikor a húszéves Aurorát ünnepeltük 2018-ban, egy nagymama jött oda hozzám, és azt kérte tőlem, hogy rögzítsem az Aurora múltját, hogy merre jártunk, milyen eredményeket értünk el, hogy ne vesszen a feledés homályába, hiszen senki sem ismeri oly jól, mint én. Bajban voltam, hiszen nem vezettem egy füzetben a versenyeket, szerepléseket, hanem a fejemben tartottam ezeket az információkat, adatokat. Szülők is fordultak hozzám, tanárnő, ezt önnek kell megírnia, senki másnak. Akkor már nyugalmazott tanár voltam, és nekifogtam, ám többféle betegséggel kellett megküzdenem, így sokkal nehezebb lett megírni, mint gondoltam. Öt évig készült ez a könyv. Tanárember létemre írni sem tudtam egy idegprobléma miatt, a szemem műteni kellett, viszont voltak tanítványaim, akik nagyon sokat segítettek nekem ebben a munkában. Megemlíteném Francia Flaviét, aki leírta, amit diktáltam az alapján, amit elgondoltam és összefoglaltam magamban. Így haladtunk lassan, tudniillik ő kéthetente járt hozzám gyakorlóórákra és felkészülésre a Kazinczy Ferencről elnevezett Szép Magyar Beszéd versenyre, melynek döntője Győrött volt, a vajdasági elődöntője pedig Topolyán. A felkészítő óra után mindig írtunk egy fél órát vagy egy órát, attól függően, hogyan ért rá. Aztán amikor már nagyjából összeállt a szöveg, akkor a képeket kellett összegyűjteni. Ehhez is akadt segítségem a növendékeim közül, s a Kodály Zoltán Magyar Művelődési Központ keretében is.

* A minap megtartották a bemutatót Topolyán. Hogyan érezte magát, hogy elérkezett a várva várt esemény?

— Nagyon-nagyon szépen sikerült a könyv bemutatója. Jól éreztem magam, főleg azért, mert időközben az egykori növendékeim felnőttek, családot alapítottak. Magyarországról 6-an jöttek el, helyből is részt vettek a programban néhányan, 10-12 fellépőnk volt, akik megmutatták azt, hogy még mindig nagyon szeretik az irodalmat, hogy szépen beszélnek, és még mindig nagyon szép verseket, szövegeket tudnak választani.

Az emlékkönyvet a Kodály Zoltán Magyar Művelődési Központ adta ki, megjelenését Topolya Község Önkormányzata, a Magyar Nemzeti Tanács, a Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ, valamint a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

Sörfőző Kornél felvételei