— A többi közt azért döntöttem így, mert fontos volt számomra, hogy az anyanyelvemen tudjak kommunikálni, sok pozitívumot hallottam róla, illetve szimpatikus volt az, hogy minimum négy napon át bent tartózkodik a kismama a babával. Nyilván senki sem szereti és kívánja a kórházi létet, viszont úgy gondoltam, szükség van négy napra ahhoz, hogy a csecsemős nővérek megtanítsanak szoptatni, és ez be is igazolódott, idő kell ugyanis a szervezetnek, mire elkezd benne anyatej termelődni. Mindkét gyerekemnél nagyon fontos volt, hogy jó kezekben voltam, hogy a csecsemős nővérek maximálisan odaadóak, segítőkészek, és nagy betűkkel kiemelném, hogy kedvesek voltak. Az első szülésem során sajnos éppen a szülésem volt negatív élmény. Nem az volt a gond, hogy beavatkozások tömkelegét kellett elviselnem, hanem az, hogy nem voltam kellően tájékoztatva. Viszont szerettem volna ezt az élményt felülírni, és úgy éreztem, van még hitem a zentai szülészetben. Úgy gondolom, minden intézményen belül vannak kedvesebb, odaadóbb és nyersebb, felszínesebb dolgozók. Ez ugyanígy van a zentai szülészet esetében is. Vannak jobb és kevésbé empatikus, kevésbé együttműködő orvosok. Nem mindenkinek ugyanolyan érték a kismama, és nem mindenkinek ugyanolyan fontos a kismama kívánsága. A zentai szülészettel kapcsolatban hallottam olyan orvosokról, szülésznőkről, akik nem vezetik vagy irányítják a szülést, hanem támogatják és kísérik az édesanyát. Elmondhatom, ezúttal sikerült felülírni a korábbi negatív szülési élményt. Most ugyanis nem választottam orvost. A szabadkai doktornőm kísérte, vezette a várandósságomat, hozzá jártam az utolsó pillanatig CTG-vizsgálatra is, s az volt a tervem, hogy vajúdással indulok el Zentára, és így is történt. Egy olyan doktornőhöz kerültem, aki nem nézett rám rossz szemmel amiatt, hogy nincs választott orvosom, hanem csak „beestem” szülni. Fölkínálta a lehetőségeket, az indítást és a várakozást is, és teljes mértékben rám bízta, hogy én mi mellett döntök. Nem gyakorolt rám nyomást, egyikre sem próbált rábeszélni. Azt még fontos kiemelnem, hogy miután fölvettek az osztályra, a szülésznő elmondta, ehetek egy-két falatot és ihatok néhány korty vizet, hogy legyen erőm a folytatáshoz. Az is sokat számított, hogy nem voltam magamra hagyva, a szülésznő végig ott volt velem a szülőszobában, bejöttek az ügyeletes nővérek is, biztattak, támogattak. Teljes mértékben a segítségemre voltak. Ehhez nyilván arra is szükség volt, hogy éppen akkor más kismama nem szült, nem vajúdott, tehát volt rám idő. Különösen szép volt az, hogy a doktornőt már csak a kitolási szakasz előtt hívták oda. Volt aranyóránk, a köldökzsinórt csak akkor vágták el, amikor már nem pulzált. Tehát nem irányítottak vagy vezettek, nem diktálták a tempót. Minden az én saját természetes folyamatomban működhetett, ahogy nekem jó volt, csak a kitolási szakaszban volt egy ritmus, egy tempó diktálva, hogy a babának is jó legyen, és ne töltsön túl sok időt a szülőcsatornában. Én azt vallom, hogy minden intézményben van jó szakember, olyan, aki elfogadja a kismama szülési tervét, hajlandó vele együttműködni, és nem akarja felülírni az érzéseit vagy a döntéseit. Úgy gondolom, a nőknek is nyitottnak kell lenniük az orvosnak a szakvéleményére, tapasztalatára, és közösen kell megtalálniuk azt az utat, amelyen belül majd egészségesen jön világra a kisbaba, és remélhetőleg olyan élményben lesz része a szülő nőnek, hogy nem megy el a kedve a további gyermekvállalástól. A zentai szülészetről egészében véve nem tudok rosszat mondani. Véleményem szerint nagyon-nagyon fontos, hogy ne legyen tabusítva a szülés, hogy megosszuk egymással az élményeinket, nevezzük meg az illetőt, akinél rossz tapasztalatokat szereztünk, hogy aztán mások elkerülhessék ezeket a negatív helyzeteket.