Mészáros emellett nemrég a slam poetry Európa-bajnokságra is kijutott, ahonnan ötödik helyezéssel és közönségdíjjal tért vissza.

* Hogyan kezdtetek slam poetryvel foglalkozni?

M. P.: — Én egy 2010-ben Budapesten megtartott slam poetry eseménnyel indítottam, aztán kisebb-nagyobb szünetekkel köteleződtem el mellette.

B. B.: — 2012-ben kezdtem egy mosonmagyaróvári versenyen. Még semmit sem tudtam a műfajról, egy osztálytársam szólt nekem róla. A móvári versenyt sikerült megnyernem, ezután aztán szépen felpörögtek a dolgok. Korábban is irkáltam már rímes szösszeneteket, de azokat még nem hívtam slamnek, inkább mondókák voltak.

M. P.: — Én verseknek hazudtam őket, mert a költészet felől érkeztem, ám egyre jobban éreztem, hogy slamben jobban ki tudom mondani mindazt, amit szeretnék.

B. B.: —Korábban jó ideig egy kisebb színjátszó csoportba jártam, később öt évig a Győri Nemzeti Színház stúdiósa voltam. Most is a performatív része felől közelítem meg a slamet. Korábban nem igazán foglalkoztam a költészettel, mostanság, köszönhetően a slamnek is, azért jelen van a hétköznapokban. Egyébként gazdaságinformatika szakot végeztem, a vörös diploma azért nem fenyegetett, elvégeztem. A grafikánál kötöttem ki, valami nagyon távoli rokonánál annak, amit tanultam.

M. P.: — Nekem nagyon mondták, hogy ne menjek bölcsészetre, legyen valami normális munkám, és elhitették velem, hogy a pszichológia az én irányom. Valamiképp bele is trafáltak, a pszichológia tök jó arra, hogy kitágítsa a horizontodat, és segít belelátni abba, hogy mi irányítja az embereket. Ezt a slamjeimbe is jól be tudtam emelni. Szeretem meglepni a közönséget azzal, hogy valamivel kapcsolatban felmutatom: mindannyian így gondolkodunk, és milyen vicces, hogy ezt nem vesszük észre. Talán azért kötöttem ki a slamnél, mert rájöttem, hogy rappelni nem tudok, a stand upot nem próbáltam — e téren valószínűleg csak magamnak és anyámnak lennék vicces —, a hagyományos irodalmi keretekkel pedig az volt a bajom, hogy a szöveg kevés emberhez jut el, és publikálás után nem tudom, hogyan él tovább, milyen hatása van. Szeretem látni, hogyan hat a közönségre az, amit megírok és előadok. A gondolatokat célba akartam juttatni, és erre a slam szerintem alkalmasabb. Azért is szeretem, mert nagyon szabad műfaj, még az időkorlát sem mindig van ott kötöttségként, kizárólag a mikrofon kötött, vagy inkább még az sem. Csak állj föl a színpadra, és mutasd meg magad! Bármilyen műfaji kerettel játszhatsz, a slam poetry egy nagy olvasztótégely, melybe bármit bele tudunk tenni.

* Úgy tudom, te pszichológusként is akartál foglalkozni vele.

M. P.: — Van a slamnek egy workshopos iránya — Bence egyébként rengeteg workshopot tart országszerte —, mely nagyon jó arra, hogy az emberek kifejezzék magukat. Az az aktus, hogy kiállsz a színpadra, és elmondasz valami mélyről jövőt, már egyfajta terápiás módszer lehet, hiszen a kitárulkozás elindít egy öngyógyítási folyamatot. Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. Ha a workshop vezetője ezt valóban professzionálisan műveli, és segíteni tud abban, hogy lenyúlj magadba, akkor ez nagyon hasznos lehet. Volt egy olyan tervem, hogy ezt pszichológusként kutatni fogom, de abbamaradt, mert a slamnek inkább a szociológiai vonatkozásai kezdtek el érdekelni, vagyis az, hogy milyen folyamatok határozzák meg a slamet, és hogyan működik egy szubkultúra.

* A régióban mintha a magyarok haraptak volna rá legjobban a slam poetryre.

B. B.: — Mindig arról szoktak beszélni, hogy azért, mert a nyelvünkben annyi kiaknázatlan lehetőség rejlik.

* Inkább kulturális kérdés lehet ez, mint nyelvészeti.

B. B.: — Meg társadalmi. És azt sem szabad elfelejteni, hogy volt egy lelkes brigád, mely 2006-ban időt, energiát nem sajnálva elkezdte felfuttatni a műfajt.

M. P.: — A régióban mi mindannyian posztkommunista országok vagyunk. Mindenhol tiltották a direkt beszédet, a költészet segítségével nem mondhattuk meg egyenesen, hogy ez meg az a bajunk, szimbólumokban kellett kommunikálni. Amikor a rendszer megszűnt, egy űr keletkezett az emberekben, hiszen úgy gondolták: most már elmondhatjuk, de mi legyen a platform? A magyarok szerintem nagyon szépen megérezték, merre kell menni. Elsőként Szkárosiék jöttek az élményköltészettel, a hangköltészettel, a részvételi költészettel, és aztán jelent meg a slam. Ez elégítette ki azt a posztkommunista igényt, hogy frontálisan, slamként, odacsapásként tudjuk elmondani, amit akarunk. A régióban is nagyon szeretik a műfajt, a cseh slam például egészen erős, jó támogatásokat is kap, viszont a magyarországi slam lett az, ahol az alkotók mögé egy professzionális stáb állt be, és szexivé, Instagram-kompatibilissé tették a slamet.

* Mik a slammerek kezdőhibái?

B. B.: —Egy interjúban rákérdeztek a jellegzetes slammer hanghordozásra. Szerintem nem jó, ha ezt így hívjuk. A ’jellegzetes hanghordozás’ ugyanis legtöbbször abból fakad, hogy az előadó nem ismeri eléggé a szövegét. Gyakori, hogy későn készül el a végleges írás, nem marad idő fellépés előtt begyakorolni. Úgy gondolom, hogy a produkció nem akkor van kész, mikor a szöveg elkészül.. Nálam hosszú folyamat a hangsúlyok pontosítása, megfelelő tempó megkeresése, melyek után az említett hanghordozásból semmi nem marad.

M. P.: — Ha valaki el akar kezdeni slamet írni, akkor először is jegyezze le, majd adja elő magának, írja újra, aztán adja elő egy olyan embernek, aki nem közeli hozzátartozója vagy barátja (aki csak megveregeti a vállát), és utána még egyszer írja át. Nagyon fontos, hogy tudja, hiába gondol valamit viccesnek, frappánsnak, nem biztos, hogy az működni is fog. Ez a műfaj élőszóban hatásos, és ha az ember már végigjárta ezeket a szinteket, csak akkor állhat ki a színpadra. Sok kezdő slammer érzi úgy, hogy feltétlenül be kell emelnie a viccesnek tűnő, populáris utalásokat, valami aktuális kormányfikázást, mert azt hiszi, hogy a közönség biztosan szeretni fogja. Ha azonban nem próbálta ki, nem tudhatja.

* Az aktuálpolitikába te is belenyúltál az Európa-bajnokságon, nem?

M. P.: — Többrétegű a történet. Azt akartam, ne az legyen, hogy kiállok, és azt mondom, itt minden rossz, ami történik. Azt akartam közölni, hogy borzasztóan nem értek a politikához, viszont a szörnyektől sem félek. Kiskoromban arra tanítottak, hogy a gyűlölet gyűlöletet szül. Ennyit akartam átadni. Egy politikai keretbe raktam ezt, mert sajnos vannak ilyen gondok Magyarországon, bizonyos dolgokat jobban is lehetne kommunikálni.

* A slam poetry valójában költészet, de pontozásos versenyek, bajnokságok formájában él. Nincs ebben ellentmondás?

M. P.: — Egyrészt jó, hogy a slam versenyjellege miatt a részvevők rá vannak kényszerítve, hogy egyre jobb alkotásokkal álljanak elő, másrészt viszont hátrány is, mert sokszor csak nyerni szeretnének. Úgy alakul az írásképük, hogy a nyerésre pozicionálják magukat, olyan paneleket vetnek be, amelyeknél automatikus üdvrivalgásra számítanak, például aktuálpolitikát, a liberálisabb gondolatok felé tendálva. Az ilyen versenyzők így kevesebb személyes, egyéni megnyilatkozást vállalnak fel. De sajnos elkerülhetetlen ez a kettősség. Az a feladatunk, hogy ezt balanszban tartsuk, és azoknak is elmondjuk, hogy jók, akik csak 6 vagy 7 pontot kaptak, viszont mi királyabbnak érezzük őket. Segítenünk kell őket abban, hogy megtanulják úgy átadni a gondolataikat, hogy a gondolat maga ne sérüljön, de több pontot szerezzenek.

B. B.: — A közönség és a zsűri is nevelődik. Egy jó, slamre járó közönség nem biztos, hogy nevetni fog a kliséssé vált gondolatokon, van igény az egyedire, úgyhogy ez magától is korrigálódik, menet közben.

* Ajánljatok slammereket!

P. P.: — Ilyenkor Horváth Kristófot, művésznevén Színész Bobot szoktam mondani, ő megkerülhetetlen. Mellette még két nagy öreget ajánlanék: az egyik Süveg Márk — Saiid, a másik pedig Gábor Tamás — Indiana.

B. B.: —Nekem az idei favoritom György Ádám.

P. P.: — Én pedig Nagy Sándort és Basch Pétert.

* Úgy tudom, egy nagyobb formátumú előadást készítetek mostanában.

B. B.: —Így van, valószínűleg Gellért-trip lesz a címe. Peti és én leszünk a slam poetry oldala, Varga Ernő és Rácz Bence pedig a zenei. Mi négyen egyébként lakótársak voltunk, onnan indult ez az egész. Korábban is zenésítettünk meg szövegeket, illetve raktuk őket és a dalokat egymás után, de mindig valami egészen laza logikai lánc alapján. Azt szeretnénk, ha ebben az előadásban a véletlen nem lenne faktor, egy előre jól kitalált történetet bontunk ki. Az a cél, hogy a tizenöt szöveg egyenként is megállja a helyét, de ha némi átvezetéssel egymás után mondjuk el őket, akkor az egy kerekebb történetet írjon le. A klasszikus irodalmi est, a slam poetry est, valamint a dráma és a stand up előadás határán lesz valahol. Sokszínűséget szeretnénk, lesz benne sima slam zene nélkül (ebből lesz a legkevesebb), slam hangulatfestő zenével, rap, stand up és valami kis színházi is. Szóval sokfelé tapogatózunk, most kezdjük az írás fázisát. Ha minden igaz, április 28-án fogjuk bemutatni, feltehetőleg a Mediawave fesztiválon.

M. P.: — Emellett most szombaton lesz egy imprószínházas premierünk Budapesten, valamint keményen szervezzük az országos rendezvényeket. Mindezeken kívül az egész magyar slam poetry közösség rá van pörögve arra, hogy ha minden jól alakul, akkor november végén Magyarország rendezheti meg a slam poetry Európa-bajnokságot.

„A slam poetry egy előadó-művészeti verseny, mely csakis szóban és leginkább élőben hatásos” — olvasható a www.slampoetry.hu oldalon. „Kötetlen stílus, melyben az egyetlen szabály, hogy a slammernek három perce van a színpadon a szavalásra, hogy érveljen, meggyőzzön, megnevettessen, szórakoztasson, elgondolkodtasson és sikert arasson!”

A slam Vajdaságban sem ismeretlen, viszont a Művészklubban február 21-én megtartott slam poetry bemutató sokak számára az első igazi találkozás volt a műfajjal. Úgy vettem észre, sok vajdasági fiatalnak vannak/voltak ellenérzései: némelyek szerint az mond slamet, aki nem tud rappelni, mások úgy vélik, hogy a műfaj belterjes és bölcsészi, továbbá olyan is van, akit idegesítenek a klasszikus versek jópofáskodó átköltései.

Be kell vallanom, én is egy kissé szkeptikusan mentem el Bárány Bence, Mészáros Péter és a vajdasági Gömöri Eszter estjére, viszont kellemesen csalódtam. Most értettem meg, mit esznek ezen a magyarországi ismerőseim, a slam ugyanis valóban élőben működik igazán, van benne valami, amit még a videofelvételek sem tudnak rögzíteni. A Művészklubba bezsúfolódott közönség és a fellépők között egyetlen óra alatt olyan kapcsolat és szeretet alakult ki, amelyre személy szerint ritkán láttam példát. A slammerek szórakoztatták, megnevettették és el is gondolkodtatták a hallgatóságukat. Valódi közösségi élmény volt ez, mely manapság úgy kell nekünk, mint egy falat kenyér.
 

Bárány Bence (fotó: Maletaški Krisztina)

Mászáros Péter (fotó: Maletaški Krisztina)