A nemzeti kisebbségek oktatási rendszerét egyébként is olyan hátrányok sújtják, amelyeket legyőzve sem biztos a világszínvonalhoz való felzárkózás. A kisebbségi oktatás ugyanis mindenkor oktatáspolitikai és nemzetpolitikai kérdés. A többség és a kisebbség között pedig állandó harc folyik, ha nem is mindig kézzelfogható vagy látható módon, de a háttérben mindenképpen. Szóval a nemzeti kisebbségeknek mindennap meg kell vívniuk csatáikat az oktatáson belül is, ráadásul emellett az oktatóknak és a diákoknak ugyanúgy fel kellene készülniük a XXI. század kihívásaira.

Az új idők már régóta beköszöntöttek a tantermekbe, hiszen a diákok okostelefonokkal, laptoppal és különféle tabletekkel jelennek meg az órákon, miközben többnyire ugyanazok a több évtizedes fekete vagy zöld táblák néznek velük farkasszemet, amelyeket szüleik és nagyszüleik is használtak. Mindezt csak tetézi, hogy az oktatási módszerek sem változtak túl sokat. Azoknak az információknak a bemagolása, amelyeket továbbra is ugyanúgy megkövetelnek napjaink fiatalságától, mint egykoron az idősebb generációktól, valójában egyre feleslegesebbé válik, hiszen a tanulók a java részüket elsajátíthatják a világháló segítségével. Ez pedig arra mutat rá, hogy a hagyományos tanítási mechanizmusok helyett inkább az információkezelési kompetenciák fejlesztésére kellene helyezni a hangsúlyt.

Továbbá arra kellene oktatni a fiatalokat, hogy a világhálón ne a közösségi oldalakon való felesleges cseverészéssel töltsék el idejüket, hanem a gondolkodást és tudást fejlesztő tartalmakra, illetve a digitális kompetenciák elsajátítására összpontosítsanak. A mai generációk tagjai ugyanis milliószor több információhoz jutnak, mint elődjeik, viszont egyáltalán nem mindegy, hogy ezt hogyan hasznosítják, illetve miként használják fel.