Húsvétlesőben egy csendes faluban

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

Húsvétlesőben egy csendes faluban

Alig hagyjuk el Csókát, Maros Antal máris megkérdezi tőlem: ,,Téged nem hangol le ez az enyészet?” Nem tudok válaszolni, mert én csak a kopár fákat, a felszántott földeket észlelem, a későn érkező tavasz jeleit tapasztalom. Útitársam azonban más szemmel nézi a tájat, hiszen a szülőfalujába, Ka...

Alig hagyjuk el Csókát, Maros Antal máris megkérdezi tőlem: ,,Téged nem hangol le ez az enyészet?” Nem tudok válaszolni, mert én csak a kopár fákat, a felszántott földeket észlelem, a későn érkező tavasz jeleit tapasztalom. Útitársam azonban más szemmel nézi a tájat, hiszen a szülőfalujába, Kanizsamonostorra igyekszünk. Látja a változást, elsősorban a rosszat. Nemcsak az út mentén, hanem a kis településen is, ahol a lakosok száma már csak alig százfőnyi. A számos üres ház közül időnként elkel egy-egy, nevetségesen alacsony áron, például kétezer euróért. De volt már olyan is, amelyikért 700, esetleg 900 eurót kaptak a tulajdonosok. Pedig az Aranka is itt folydogál a falucska közelében, rajta a jobb sorsra érdemes kilenclyukú híddal. Most azonban nem a falu történetével kívánunk foglalkozni, ''húsvétlesőbe” megyünk. Nemcsak az ünnepi előkészületekre vagyunk kíváncsiak, hanem arra is, hogy hazajönnek-e a szülői fészekből kiröppent gyerekek. Mivel a család kiválasztását Maros Antalra bíztam, alaposan meg is lepődöm, amikor a takaros konyhában velem egykorú háziasszony fogad minket. Csehák Melinda éppen kalácsot készít, közben szabadkozik, lemaradt egy kicsit a munkával, mert későn vitték el a tejet. Hamarosan csatlakozik hozzánk a férje, János is. Beszélgetni kezdünk, én pedig szépen lassan rádöbbenek: erről a témáról nemcsak a hetven-nyolcvan éveseknek van mondanivalójuk, a gyerekek távozásával már a mi korosztályunk is szembesül. Ez alaposan el is gondolkoztat.
Csehákék gyermekei, a 33 éves János és a 28 éves Anita nem külföldön, csak a Tisza túlpartján, Zentán élnek. Gyakran hazalátogatnak, segítenek a szülőknek. De miért hagyták el a falut? Erről az édesapa így vall:
- Amikor befejezték a középiskolát, leültünk, az anyjuk főzött egy kávét és elbeszélgettünk. Azt mondtam nekik, nem tudok semmit ígérni, itt nem látom a jövőjüket, menjenek, próbáljanak szerencsét, keressenek munkát. Furcsa helyzet volt, csodálkozva néztek rám, kicsit mintha feleslegesnek érezték volna magukat. Úgy jött ki, hogy én elküldöm őket itthonról. Először János ment el, aztán nemsokára Anita is. Zentán helyezkedtek el, kezdetben nem volt nekik egyszerű. Albérletben laktak, az első munkájuk sem a legjobb volt, ha mi nem segítjük őket, jöhettek volna vissza. Én most is csak azt tudom tanácsolni, hogy a munkahelyet meg kell becsülni, mert amellett lehet mással is foglalkozni, ha van rá lehetőség, és ha embernek megengedi az egészsége. Egy jó munkahely többet ér, mint a földtúrás.
- Ezzel a kis földdel, ami nekünk van, meg a jószágokkal elboldogulunk mi is, megcsinálgatjuk ketten a tatával - kapcsolódik be a beszélgetésbe Melinda. - Nekünk sem volt könnyű meghozni ezt a döntést, de már akkor arra gondoltunk, ha egyszer megállapodnak, ez a kis juss nem tarthat el három családot. Feltalálták magukat, családot alapítottak, van saját házuk, nekünk meg két aranyos unokánk, a négyéves Virág és a kétéves Jázmin. Azoknak sem jobb, akik itt maradtak. Eljár az idő felettük, aztán vagy megnősülnek, vagy nem. A faluban nem találnak párt, most még segítenek a szülőknek, az édesanyjuk főz rájuk, de végül egyedül maradnak.
A magányos fiatalemberek, vagy inkább öreglegények, és az üres házak számbavétele után a közelgő ünnepre tereljük a szót.
- Ha nem dolgoznak a gyerekek, hétvégenként hazajárnak. Az unokák is szeretnek itt, különösen a nagyobbik, Virág. Fejni akar, a tojást összeszedni, etetni a jószágot. Engem öreganyámnak szólít, nem haragszom érte, inkább kedvesnek találom. Húsvétra hagyományos ebédet készítek, sonkát, tojást, tormát, fonott kalácsot, tortákat, süteményeket. Nem is keveset, hiszen pakolunk is nekik, amikor visszaindulnak a városba. Tavalyelőtt kilenc csülköt főztünk, tavaly négy kisebb sonkát. Dobostorta biztosan lesz az idén is, mert azt nagyon kedvelik. Én meg szívesen csinálom, nagyon szeretek a tortákkal bíbelődni, rendelést is vállalok. A tojásfestéshez vöröshagyma héját, spenótot, céklalevet használok, kis levelekkel, virágokkal díszítem. Az udvarban fészket alakítunk ki, csokoládé, édesség kerül bele, nagy az öröm és a boldogság, amikor az unokák megtalálják - meséli a háziasszony, miközben már a frissen sült, omlós kalácsból falatozunk. Melinda azt is elmondja, hogy a tejpénzt libák és gyöngytyúkok eladásából egészíti ki. Néha száz libája és kétszáz gyöngyöse is van. A kuncsaftok nemcsak Zentáról, de Nagykikindáról és Nagybecskerekről is érkeznek.
Az ötvenéves Szent Illés-templomban havonta egyszer van mise, húsvétkor sem lesznek sokan. Lakodalom és keresztelő rég volt a faluban. Valamikor naponta kétszer harangoztak, ma már csak a mise alkalmával és temetéskor. Meghallgatok néhány történetet abból a korszakból, amikor a településen este még ''olyan sötét volt, mint tehénben”, és a kocsma is üzemelt, vasárnaponként pedig bálokat tartottak. Ötven-hatvan évvel ezelőtt Kanizsamonostorának hatszáz lakosa volt, a környéken 43 tanyát számoltak össze. Ma mindössze három tanya áll, egynek van lakosa. Az egész monostori határnak 370 hold földje van, ami manapság már két gazdának sem elég. Itt mindenki tizenvalahány holdon gazdálkodik - mondja Maros Antal, miközben felkerekedünk. Három évtizeddel ezelőtt még több mint száz tehén volt, ma már csak harminc jár ki nap mint nap a legelőre.
Miközben a háziak kikísérnek minket, Eperke kutyus hangos, heves ugatással hívja fel magára a figyelmet. Talán azért, hogy rá ne lépjünk, hiszen alig látszik ki a földből.
A falu központjában megállunk, fényképeket készítünk. A szépen rendbe hozott művelődési otthon közelében összedőlt ház lapul a fák között. Egy lelket sem látunk. A csend csak azért nem nyomasztó, mert hangosan süvölt a szél. Miközben a kövekkel kirakott úton döcög a kocsink, egy idős néni jön velünk szembe. Egy másik a foghíjas kerítés mögül köszönt minket.
- Lassan térdre rogy a falu - jegyzi meg Maros Antal csendesen. Mindketten sóhajtunk.
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Riport rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Húsvétlesőben egy csendes faluban
Bánáti Újság
  • Borbély Tivadar
  • 2017.07.26.
  • LXXII. évfolyam 30. szám
Facebook

Támogatóink